Rágódj rajta

Valószínűleg, minden ezen a világon egy nagy hazugsággombóc. Jó lenne megbeszélni mi történt velem tegnap este, de az akivel ezt meg szoktam beszélni, rendhagyó mód főszereplője az eseményeknek. Így egészen lehetetlen. Bárcsak soha ne nőttem volna fel. Örökké tizenhét maradtam volna. Kételyekkel, kérdésekkel teli, de védve mindentől. 

És azt tettem, amit ilyenkor tenni szoktam. Hagytam amit hagytam, hogy előttem másnak mindig jó legyen. Igazából semmi durva nem történt, bűnbocsánatos mind... De úgy eltörött benne a gondolat egy érintés és néhány puszi miatt, hogy begyógyíthatatlan. Pedig szóltam előre. Elmondtam már a legelején, hogy ez a néhány lépés a vékony jégtakarón, már így is hajszálrepedéseket okoz. Aztán hazafelé gyalogolva kerülgetett hajnaltájt az émelygés. Összezuhant a világ. Elmondhatatlanul csalódott voltam, és nem lehetett szavakba foglalni, hogy miért. Itthon már tudtam, hogy megint elveszítettem egy embert, hosszú hosszú évek után... egyre távolabb kerülök tőlük. Nem bírtam volna még egy napot ott maradni Veled. Bárcsak ne értettem volna.Vagy lettem volna kicsit önzőbb. Jó lenne megbeszélni, de most már nincs kivel.

Minden nap

Minden nap gondolok Rá, milyen elveszíteni egy barátot. 

Minden nap eszembe jut, hogy időnként úgy döntesz, egyszerűen csak nem szólsz hozzám többé. Megígéred, hogy majd felhívsz, beszámolsz mindenről, aztán sosem csörög, ha nem csörgetem. Ilyenek az emberek látod? 

Ha lenne rá magyarázatom, biztos könnyebben viselném.

Viszont sikerült elengednem az érzést, hogy ez az én hibám. Ez elég jó nem? Többet nem érzem úgy, hogy én hisztizek mindent túl. Hogy túl szigorú és követelőző vagyok meg érzelmi zsarnok. Túl ez, meg túl az. Túl sok. Egyszerűen csak ez lesz az útja, hogy megtanuljam elengedni azt, aki nem tart már rám igényt. 

Amikor már nem vagy hasznos többé? Ezt alig akarom elhinni. 

Csak akkor mire gondoljak? Ha egy hónapig nem jön semmi. Arra gondolok, hogy "nem baj". Ez mindig így volt. Jönnek mennek az emberek... lehetek semleges, megértő, duzzogó. Ezen nem tudok változtatni. És kimondom: úgy érzem ez hálátlan és kurva gáz. Bárcsak ne féltem volna ennyire tőle, hogy jó barát vagyok-e. Bárcsak ne tettem volna bele a szívem-lelkem. És bárcsak ne hagytam volna, hogy fontossá válj. Mert így nem tudtam felkészülni rá, hogy egy nap majd megint úgy néz ki, mintha neked semmit sem jelentene hátrahagyni engem. 

Én ezt berekesztem

Elfáradtam én lenni a felnőtt és a bölcs.
A mindent megoldó, akit nem zavar a görcs.
Mintha hosszú, kínzó, lassú évek múltán,
Még mindig megbotlanál valami gyermeki hibán.

Na de Te kérted, hogy többé a szememben
Vissza ne egy gyermek tükörképe derengjen.
Ugye legyek százszor meg százszor igazságosabb?
Megfontolt, elnéző, örökké megértő és alázatosabb(?).

Ha nem értem, én tényleg próbálom fejteni.
De már elfáradtam a képletekkel itthon játszani.
Nekem ebből elég volt, nekem ez így nem jó...
Erőszakkal nem kérhetem, 
hogy bumeráng módjára visszatérjen a szó.

Erőszakkal nem szeretnék magamnak semmit.
Láthatatlan gúzs-kötéllel nem láncolok senkit.
Csak közben újra meg újra lélekszakadva kiszenvedem.
Mert ilyenkor muszáj lesz elengednem...befejeznem. 
Istenem, kérek még egy kis erőt, 
mert ezt itt most én berekesztem.

God is still gay

Még mindig reménytelenül szerelmes vagyok Kurt Cobain-be. Azon kapom magam, hogy fantáziálok egy másik világról, ahol egy világba születünk. Gyerekként ugyanott lakunk, és ugyanabba az iskolába járunk, meg ilyenek. 

Nem a klasszikus értelemben szeretem, ahogy rajongani szoktak a tinik bálványuk tárgyáért. Azt hiszem csak egy-két Nirvana számot hallgattam úgy tiszta szívből. Ez képmutatás? Talán szégyellhetném magam érte, mert így nem tűnik őszintének. 

Pedig halálosan szerelmes vagyok a kilátástalan fájdalomba, amivel telefirkálta a naplóit. Ahogy szenvedélyesen szerette amit csinál, és kiszenvedte magából a saját kis univerzumát. És még azt is, hogy mennyire őszinte és minden felszínességtől mentesen tudott szeretni. 

Drága Kurt! Még csak négy éves voltam, mikor meghaltál, úgyhogy ezt az üzenetet már tuti nem kapod meg. 22 évvel azután, hogy itt hagytad a világot, nem sok minden változott. Legalábbis abból a szempontból, ami Nekünk fontos. Az emberek továbbra is vakon menetelő üres pléhdobozok. Ülnek egymás mellett a metrón, zabálnak az éttermekben, kiszarják, aztán kefélnek. Senkiben nincs hajlandóság valami másra, és a szülők bigott gyermeket nevelnek, akik nem fogadnak el semmit a tanult szisztémákon kívül. Készült rólad pár dok-film, az utolsó egész király. Tuti kivágták belőle a leglényegesebb dolgokat, és biztosan kiakasztana a tudat, hogy erre pénzt és időt szentelt valaki. 

Úgy képzelem, hogy páfrány és tábortűz illatod van. Erről nem írsz a naplóidban. Talán sosem lett volna szabad közkincsé tenni az írásaid, ugye? Ez mind magánügy. 

Az összes sötét gondolattal együtt, nagyon szerettelek volna. 

Let me talk about my generation

Az Arrogáns Z generáció

Egyre nehezebb megmagyarázni, hogy bizonyos dolgok és felnövekvő generációk miért lesznek olyanok, amilyenek. Könyveket kell(ene) bújni hozzá, vagyis bocsánat a wikipédiát,  és szociológiai tanulmányokba merülni ahhoz, hogy átlássuk, mitől olyan elutasítóak a fiatalok, mitől lettek ennyire zárkózottak, kegyetlenek vagy kényesek. Sokat foglalkoztat ez a téma, és bárhol olvasgatok a könyvtárba neten erről, tulajdonképpen mindenhol fals vagy rész információkat kapok. Hogy majd az a rektes média! A sok erőszakos játék! Ki van nyalva a seggük, oszt azér'! Sose vótak katonák, pedig rájuk férne!

Milyen egyszerű pedig. Ma akkor kattant be a nagy reveláció, mikor épp nem gondoltam semmi tudományosra. Egyszerűen csak eszembe jutott, hogy gyerekként mennyit sírtam azért, mert nem fogadtak el a többiek. De legalábbis,mert nem szerettek. Vagy azért mert akkor is kövér voltam, vagy mert nem értettem semmihez, vagy mert olyan dolgok érdekeltek, amik őket nem. Vagy ez így mind együtt... és akkor Édesapa mindig leült velem szembe és azt mondta: "Te vagy a legjobb! Te vagy a királynő! Higgy nekem, hogy nincs nálad jobb ezen a világon. Szarunk a világra!" Szarunk hát, ezzel nincs is semmi baj. De vajon miért ez volt a motivációs beszéd? Lehetett volna az, hogy menj fuss két kört, hátha leadsz pár kilót. Vagy keress valami értelmes hobbit, ami miatt nem röhög körbe az osztály. A szerencse az, hogy a szüleim azt akarták, hogy az legyek, aminek születtem. Így ma azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek és amihez némi elhanyagolható eséllyel értek is. 

Talán azért biztatott arra, hogy higgyem el magamról: én vagyok a legjobb, mert neki is így kellett fentebb és fentebb jutni az életében? Lehet. De már egészen biztos nem olyan minőségben, ahogy a születésem után. 1990, rendszerváltás. Így hát én lettem a kapitalizmus gyermeke. Meg még egész pontosan 125 678 másik pirospozsgás arcú, magyar kislurkó. Amit apáink és nagyapáink még félő kíváncsisággal fogadtak be, azt mi már két pofára zabáltuk, és olyan természetes volt a korlátlan szabadság, az új elvek, mintha soha nem lett volna máshogy. 

Még nem tudhattam, de a motivációs beszéd tulajdonképpen arról szólt, hogy ideje küzdeni. Neked kell a legjobbnak lenned. Nincs más opció. És ezt a relatíve nem létező mértékegység csúcsára biggyesztett titulust csak úgy lehet elérni, ha addig mondod, amíg el nem hiszed. Ezennel pedig hivatalosan is megkezdődik az Illúziók kora. Ebben az új rendszerváltás utáni dzsungelben csak úgy lehet életben maradni, ha pontosan érted a kifejezést: az erősebb kutya baszik! Ha elveszik a széked, a tollad, a radírod, meg a hajlíthatós menő plasztik vonalzód, akkor nem lesz senki, aki kiálljon érted. Már nincs egység, ha egyáltalán volt valamikor... A társadalom farkastörvényeket diktál. Az iskolában presztízs a vagyon, egy márkás iskolatáska, vagy ha délutánonként a menza helyett futja a hamburgeresre. A kapitalizmus gyermeke nem hasonlítgatja ezeket az állapotokat és idült múltbéli álomhoz, amitől azt reméli, egyszer felébred és minden a régi lesz. Neki ez a nyers valóság, és vagy beletanul, vagy kipusztul, mint a dinók. 

Hirtelen minden sürgőssé válik. Még többet, még jobbat, még keményebb tananyagot kell megtanulni az iskolában. Kiderül, hogy egy idegennyelv már nem elég. Az oroszt meg felejtsétek el, úgyis kurva messze vannak. Amerika a lehetőségek országa! Az angol mellé válogassanak a kis köcsögök. Csak nem akarnak hülyén meghalni? Meg aztán most lehet ingázni, mint a barom. Az ektivitizés kurva ciki.

Hirtelen minden olyan sürgős... amit régebben egy év alatt elég volt teljesíteni, azt most fél év alatt kell. A tanár nem éri utol magát, a diák nem érti, ha ilyen gyorsan haladunk és folyton elkalandozik óra közben. Csak-csak túl éli ezt az egészet. Ki könnyebben, ki nehezebben, de a kapitalizmus gyermeke megtanul fennmaradni a vízen egymaga is. Hiszen ez az egyetlen, amit megtanított neki ez a világ. 

Aztán bumm! Jön az internet. Minden amire szükségem van, felkerül egy szürke tévé méretű dobozba. Megtanulom hülyeségekre használni. A fiúk pucinős képeket töltenek le floppykra, a lányok meg a gyaloglón csetelnek. Nem sokára tevét nevelünk rajta, html kódokkal próbálgatjuk az első béna weblapunkat, amit az anyánkon kívül senki nem fog megnyitni...hülye játékokat játszunk, amit régen joystickkel kellett nyomni, aztán jön a youtube, az online cikkek, a házidoktor melanóma gyanúra, tippek hogyan távolítsunk el házilag egy szexbaleset közben végbélbe csúszott fogkefét... Én még emlékszek azokra a pillanatokra, amikor Apa bevitt a suliba és az infóteremben kineteztem magam, ültem a gép előtt és unatkoztam. Végig böngésztem az összes oldalt amit ismertem. Már nem tudtam mit keresek a neten, mert megnéztem mindent. Ráuntam a csetelésre, kikerestem pár fotót a kedvenc énekesnőmről, megnéztem Johnny Depp új filmjének a vetítési időpontjait és ennyi. Számomra akkor nem volt már más az interneten. Mert nem tudtam mire lehet még használni. Aztán pár év múlva rám szakadt, szó szerint elsodort az információ áradat. Hazavittem a szobámba az ingyen beszélgetéseket az msn-nel. Özönlöttek a megosztások egymás között, ki mit talált a neten. 

Itt kezdődik a kapitalizmus gyermekeinek második fázisa. A Mindentudás kora. Már nem kell a legjobbnak lenned. Csak ki kell túrnod a legjobb választ. A válaszok leghatékonyabb és leggyorsabb kikeresésére akkoriban talán még külön szakág is épült. Ma nem tudom ezzel mi foglalkozik, a CIA biztos...Az internet olyanná vált, mint a könyvtár. Eleinte csak a dizni kazik miatt mész a gyerek részlegbe. Aztán találsz véletlenül egy-két jó regényt is. Szeretnél körbenézni, de fogalmad sincs mit keresel, és azt hogyan találhatnád meg. A könyvtárosnak odaböfögöd, hogy nagyjából mi lehet a könyv címe, és azonnal tudja, pedig végtelen polcok sora van megtömve kötegekbe kötött lapokkal. Kódokat keres és számsorokat, betűket...és hopp! Kis kutatás után meg is van. Szerencsére, mint kiderült, az internet is olyan, mint a könyvtár. A benne rejlő látszólagos káoszban igen nagy a rendezettség. Széles skálán megtalálható a deviáns, beteges, rejtegetni való tartalom, és eldugva akad értékelhető, tanórákra való nagyobb dolgok is. Még nagyobb mák, hogy a keresési szisztémát mind a két esetben remekül ki lehet tanulni. És míg a fiatal generáció úgy gondolja a könyvtárazásra sosem lesz szüksége, pedig az idősebbnek ez teljesen magától értetődő - hiszen szüksége volt rá, addig az idősebb generáció - éppen ezen okból, egyre nehezebben tanulja a modern keresést, mint a kapitalizmus gyermeke, akinek az enter az új ajtókilincs. 

Megírjuk a házidogát, képeket nyomtatunk és átrajzoljuk az átlátszó lapokat. Úgyhogy most már tudósok és művészek is lehetünk, elnézhető csalással. Hiszen ez csak játék...nem? Aztán néhány évvel később ez a tudás elfér a zsebünkben. A kapitalizmus gyermeke az öregek arcába röhög, könnyedén kijátssza őket és azt mondja: "Nincs szükségem a tudásra. Nem kell emlékeznem semmire, mert újra és újra rákereshetek. Ha pedig a digitális biztonság lenyomata még a legmélyebb álmaimat is megvédi, mitől kellene tartanom?" Rövid idő alatt el is érkeztünk a harmadik fázishoz. Ahol a kapitalizmus gyermekének már nem kell elhinnie magáról, hogy ő a legjobb. Még csak nem is kell úgy tennie. Most már Ő az, és kész. Ez az Arrogánsak kora. Folyt.köv...

Szépség

Egy nagyon okos pasas egyszer azt írta: "Életünk látszólag nem egyéb, mint két örökös sötétség közt felvillanó fényszikra."

Két örökös sötétség között...amiről most semmit nem tudunk, később pedig nem emlékszünk rá. A fényszikra meg olyan, mint egy villanás csupán. Hullócsillag, gyorsan tűnő kondenzcsík az égen. És mi mégis azt hisszük, hogy ez az örökkévalóság.

Hogy minden, ami most történik, a pillanat tört része a legjelentőségteljesebb ebben a világegyetemben, miközben ez alatt az annyira természetes illúzió alatt sejtjük, hogy csupán apró hasított atomok vagyunk saját univerzumunkban. 

Muszáj ezt hinnünk. Azt hiszem erről is írt ez a nagyon okos pasas. Mert ha felismernénk kegyetlen múlandóságunk fájdalmát, megrettennénk az időtől. És hogy mennyire kevés van belőle. A fontos emlékekre kiporciózott pillanatok már akkor elmúltak, mikor azt hittük még csak most jön majd a java. Visszafelé nem lehet menni. Halálra rémülnénk a jelentéktelenség tudatától. Talán nem is akarnánk már ezt az egészet. Annak tudatában lenni, hogy egyszer minden elmúlik... és ahogy leütöm ezt a billentyűt a gépen, máris belevésődik a két perccel előttem járó képzeletem a múlt pixel lapjaiba....Nem...nem, nem szabad tudniuk az embereknek, hogy kalitkában vagyunk. Hosszú folyosón, csak egy pislantás a séta. Visszafelé nem lehet menni. Két Örökös sötétség közt kutyagolni kell. De legalább az út csodálatos. Ne rontsd el másoknak ha átlátsz a falakon.