my information just not goin' in...

Ez az örökös zavarodottság...ez az őrületbe kerget. Valamelyik nap eszembe jutott, mikor azt a beteg srácot láttam az utcán, ahogy szavakat ismételget és istenemre esküszöm, biztos voltam benne, hogy nem tudja megállítani a kényszeres mondhatnékját. Akkor úgy éreztem, el tudom képzelni milyen egy autistának a saját elméje börtönében rekedni. Persze nem tudhatom...mindenkinek  a saját valósága az igazi. De az enyémben ez az örökös zavarodottság...na ez olyan mintha hangszigetelt üvegfalon keresztül próbálnám az információt a túloldalra eljuttatni. 

A tehetetlen kapálózás pedig mindig ugyanazt a helyzetet szüli. Nem lehetek mérges senki másra, csak magamra. De az önostorozás már uncsi. A rezignáltságról többet nincs kedvem írni. 

Még akkor is, ha tudtam mi a kötelességem ezen a hétvégén, szándékosan ignoráltam. Hajnal fél öt körül aludtam el, és nyolckor keltem. Az este egy pillanatig nem voltam biztos benne, hogy... hogy tényleg mikor jön el a pont, amikor addig játszok a tűzzel, hogy a végén egyszer magával ránt. Most egy ismeretlen anyag csordogált alvadt vérrel szállítva ereiben a mérget. Arra lettem figyelmes, hogy egy autóban ülök, ami cikázó fényekkel körbevéve száguld alattam. A tekintetemet a táskámon lévő szegecsekbe kellett akasztanom, hogy ne legyek rosszul. De valójában így is rosszul voltam. Ki akartam szállni, és el akartam hagyni az önkontroll teljes hiányát. 

- Láttam már lepergett előtted az egész diszkóbaleset.

Le. Pontosan ez pergett a szemem előtt, és ezek szerint kiült az arcomra. Nyaktól felfelé minden borzasztó volt. A szám, mint a szivacs, a szemem égett és képtelen voltam egy dologra fókuszálni, a fejemben cikáztak a gondolatok. De minden ami alatta történt... elképesztően jó volt. Ezt a kettőt úgy tudtam szétválasztani érzékelésben, mintha nem is kötné őket össze a nyakam. A mellkasomban lassú fenyegető mód folydogált a melegség. Bizseregtek az ujjaim, a testem elernyedt. Történhetett volna vele bármi, az sem érdekelte volna, ha átrongyol rajta egy kamion. Minden félelem és frusztráció, fájdalom eltűnt. Feltolult valahová az agyam hátsó szegmensébe és ott nyüzsgött, mint egy tenyérnyi lárvaraj. 

Megszédültem, ahogy egyben sikerült kiszállni az autóból. De gyorsan oldódott a szorongás, tisztultak a gondolataim. A szórakozóhely bejáratánál még bizonytalanok voltak a lépéseim, de aztán az első székre leülve, már kezdtem jobban érezni magam.

- Megpróbálod magad kinyírni?

- Úgy néz ki...

Írni, írni, írni

Tök sok ismerősöm vezet blogot. Van aki meg is osztja. Én nem merem elárulni senkinek. Na nem mintha nehezen fellelhető lenne a defekt. De aki véletlenül rájött, hogy hol és miről írok, rögtön azzal jött, hogy mitől ilyen depressziós ez az egész? Miért nem írok vidám dolgokról? Ennyire beteg vagyok? Már lelkileg...

Bitch pls... a blog címe: Defekkt... két K-val. Van még kérdés? Ide hányni járok, meg elsüppedni olyan dolgokban, amit kisöpröget az ember, ha egyszer rányomott a "poszt" gombra.

Nem állok át inkognitóról. A cigi öl, az alkohol meg nyomorba dönt. Mielőtt még jobb kedvem lesz, gyorsan írok egy bejegyzést.

Több dolog is zajlik egyszerre az éterben. Egyszerre vagyok boldog és szomorú. Ezt az állapotot nevezem rezignáltságnak korábbi bejegyzéseimben is. Ahogy a pozitív és a negatív pólus között húzódik egy láthatatlan, levegőben lebegő határ, úgy érzelmeim skáláján is valahol ott egyensúlyozok. Az érzéketlenség szédítő magasba feszített damilján. Van, hogy nagyon egyedül vagyok és jó. Máskor belepusztulok. Van, hogy egy társaság üdítő...de az igazság az, hogy többnyire zavaróak. Ma anyával bevásároltunk az áruházban a hétvégére. Annyi mindent kellett venni, hogy a végén kétszázkilós kocsit toltam utána, és egyszerre frusztráltnak és elcsigázottnak éreztem magam. Belém futott egy őrülten kacagó gyerek, valami sushi tálról elcsórt papírmaséval a fején. Az apja türelmesen tovább terelgette, nekem meg zsongott a fejem az éles hangoktól. Pittyegés, zizegés, zúgás, susogás, villódzás. A hűtőnél hideg van, a péksütiknél megsülök. Minden előrecsomagolt ételnél felugrálnak buborékokban a számok. Ez plusz ennyi, az plusz annyi. Minden drága és hizlaló. Még egy egyszerű dobozba csomagolt, savanyúnak tűnő zöld szőlő is. 

De mégis leginkább az emberek... ahogy közel jönnek, ahogy idegesen taszigálják a kocsijukat azzal a megalázóan nevetséges ábrázattal, hogy ő egy egész költöző szekrényt hozott be kereken gurítva, két tömlős sajtért, meg néhány vizes zsemléért. És a szagok... a retinába vágó ledfények... Már bunkó vagyok anyával. Káromkodok, és megkérem századjára, hogy ne hagyjon ott a mi nevetségesen csurig rakott kisszekrényünkkel... De folyton elszökik, és hülyeségeket vesz le a polcról, amiket tudom, hogy kurvára nem fogunk megvenni. Minden idegesít. Az ahogy végig csoszog a sorok között. Kipakolja a dolgokat és rosszul teszi vissza. Amit a kocsiba rak, logikátlanul egymás hegyére hátára kerülnek. 

A hétvégi pesti kiruccanásnál kaptam egy vicces megjegyzést, közös gyerekvállalással kapcsolatban valakivel, akivel nem hogy egy gyereket nem tudnánk együtt felnevelni, de egy igénytelen kaktuszt sem (ez nekem egyedül sem megy). 

- Nektek csinálni kéne egy gyereket! 

Mire azt feleltem, hogy az a baj, hogy egyikünk sem akar. Azt tudtam, hogy ő nem akar. De hogy én mióta nem akarok? Az talány volt. És mikor rákérdeztek, hogy nekem mi a kifogásom, egy böfögő, fingó, hányó szeretetcsomag ellen? Azt találtam mondani egy két pálinka és egy üveg bor után, hogy nem akarok anya lenni. Szar anya lennék. Mint a nagyanyám, és az anyám, és aztán az én gyerekem is olyan anya lenne, mint én voltam. Aki egész életében a legjobbra törekszik, de sosem elég. Ez leginkább egy generációs probléma persze, mamát már nem érinti. De tudom, hogy láncreakció, és időben meg kell állítani. Borzasztó önző lennék. Figyelmetlen, szétszórt, pánikólós és akaratos. Értetlen...legfőképpen értetlen. 

A megrakott bevásárlókocsit hátrahagynám, hogy négy ezer forintos ritka ocsmány bemelegítő felsőt nézzek magamnak egy alapvetően élelmiszerre specializálódott áruházban, azon töprengve, hogy jó lesz-e a melóba, ha fázom...miközben tudom, hogy a lányom szorong a tömegben.  Csoszognék, csámcsognék, és hangosan csinálnék mindent. A kasszánál jutna eszembe, hogy még nem vettünk főzőtejszínt... 

Meghalok majd, mielőtt gyerekem lehetne. És amilyen irtózatosan vágyom rá, hogy anya legyek, annyira irtózatosan taszít is a gondolat, hogy valaki életét ennyire megmérgezzem a saját lényemmel. Na és valahol itt húzódik a kettő között légtáncos kötelem rezignált vonala.

Napsütésben a fázós zivatar

Ennek a fénynek nem sok ereje volt.
Azt hiszem van, ahonnan nem lehet visszafordulni, pedig tíz-karommal próbálod. 
Szándékos szemkikaparás,
Hazug megnémulás.
Legalább nem volt közben álom. Ahol az ajkam az ablakra zárom.
Nem erőszakolom magamat, nem volt kétségbeejtő sikoltás... később csak.
Amikor már nap égette vállamon nem csapnak vissza a sugarak.
Mert elnyeli azt is ami nem szép.
Ott, ahol a torokra száradva hamis lesz minden kép.
És a szavaim pernye módjára szétperegnek.

Ennek a fénynek nem sok ereje volt,
És nem számított milyen hamar érek oda.
Kerülgetem, a szél úgyis másfelé fújja.
Ettől meg napsütéses fázós zivatar lesz belőle.
Ölelem a záport, és párás szemem lesz tőle,
De nem jön a sírás.
Csak burjánzik a sűrű erdőben fás-
Lelkem avarán egy élősködő rovarcsalád.

Hisztéria

Sóval marja a bőrömet mikor hozzám ér. 
Nem vagyok már senki csak egy keskeny ér- 
falon zubogó lüktető sikító akarat.

Nyüszítő rühes dögben a poloska, keresi kutatja
Hátha visszaszeret.

Megfulladok.

Minden nap farsang

Oké... Hivatalosan is ott járok, hogy nem értem a con-okat. Felnőtt emberek...vagy fiatal felnőttek szeretnének beöltözni valami röhejes szerkóba. Tonna rajtuk a műanyag és képesek színes kontaktlencséket nyomni a szemükbe, hogy nagyobbnak tűnjön az íriszük. Ami köztudottan halálosan veszélyes! A lencse a legdurvább szürke hályog  melegágya! És bármikor kiszúrhatod vele a saját szemed... vagy bent ragadhat, megvakulsz, elveszíted a drága látásod és kész. Ennyi volt. A legrémisztőbb dolgok egyike amit ismerek...

És hogy hogy jutott ez eszembe? Nekem is meg van azaz ismerősöm, amelyik elmúlt már húsz bőven, inkább a harminc felé tendál, de még mindig képtelen leszakadni az anime-ről, meg a mangákról, és a japán kultúra azon ártatlanabbik feléről, amiben nincs hányós, kutyabaszós pornó. (Így meg nem is egészen értem?!) Nála szoktam látni, amikor épp megosztja az élményeket ezzel a fura elizolált társasággal, akiknek tagjai a hétköznapokban olyan normál emberek, mint Te meg Én. Csak ők esténként szeretnek mesefiguráknak öltözni. Ettől pedig fura asszociációm támad, hogy talán nem is különbözik ez annyira attól, amikor rajtakapod a férjed, hogy próbálgatja a legcsipkésebb faszomtriumph melltartódat...csak mert egy pár órára olyan jó lenne elképzelni, hogy másik testbe születtél. Vagy, hogy ez valamivel szebbé tesz.

Ezt az asszociációt egyre vadabb hasonlatok felé tereltem. Egészen odáig, hogy a con-osoknak minden hónapban van egy farsang. És akkor ez már majdnem olyan, mintha ünnepelnének valamit. Meg hogy mennyire jó néha kibújni a bőrünkből, és én mindig egy rokkant akartam lenni farsangkor, akit telibeteker az anyja egy rakás gézzel, merevítővel a karján meg a lábán, járókerettel, meg ketchuppal a fején. Mert semmi jobbat nem tudtam elképzelni annál, mint amikor megsajnálnak az emberek, és mindenki a kedvedben akar járni. (Meg mert a tesóm előző évben tényleg rokkant volt, és marha jól nézett ki.) De a lényeg az volt, hogy máshogy nézzek ki. 

Végül eljutottam odáig, hogy tulajdonképpen most is ugyanezt csinálom. Rokkantnak öltözök. A hajam kócos, egyre kevesebb vakolatot pakolok fel, hagyom hadd látszódjanak a táskák a szemem alatt. Buggyos cuccokban járok, és szakadt táskával. 

Aztán ott vannak az édesmázos szabadnapok. Olyankor barbibabának öltözöm. Szépen kivasalom a szőkítőportól széttöredezett hajam. Bekenem olajjal, hogy fényes legyen és puha. Tökéletesre sminkelem magam, hogy nagyobbak legyenek a szemeim, íves a szemöldököm és kontúros az arccsontom. Szűk harisnyába préselem magam, ceruzaszoknyát veszek fel, és elegáns inget. Magassarkút, amiben később fáj a lábam. És egy leheletnyi szájfényt kenek a számra. 

De vannak elhanyagolható, középszerű napok is. Olyankor csak kényelmes szeretnék lenni. Nem kívánom meg a sajnálatot, és a törődést. Szűk farmerbe bújok, ami leszorítja a hasam. Felhúzom a melltartó pántját, hogy a sportos felsőből kikerekedjenek a melleim. Bőrdzsekiben indulok el, és talpalós csizmában. Olyankor épp lezservagánynak öltözöm.

Lehetne sorolni... én is csak egy nyüves conos vagyok. Nem is... rosszabb. Nálam minden nap farsang.

Padlizsános kenyér. Rohadj meg.

Letiltottam az összes kajaposztot a Facebookon.

Esténként megfogadom, hogy holnap kevesebbet eszem.

Reggel amíg várok a buszra megeszek valami kókuszos minisütit, és 13 deka sós percet. (??!) 

Délelőtt nagyon gyötör a bűntudat. Viszont megiszom egy espressót cukor nélkül. Félsiker. És kábé egy liter kólát. Bukás.

Délben tejeskávézom, cukor nélkül, kicsit felébreszt. Eszem egy pár szem szőlőt, és mellé két szilvát.

Délután rájövök, hogy nem ebédeltem. Házikoszt van, zöldséges húsleves. Két körte. 

Később már nem vagyok éhes, de még betolom a maradék toast kenyeret soványtúróval és padlizsánkrémmel. Sokat kenek vagy nyolc szeletre. Úgy értem...sokat. Tényleg sokat. Megeszem a fél dobozt, amit anya csinált. Fáj a gyomrom.

Esténként megfogadom, hogy holnap kevesebbet eszem...