Tök sok ismerősöm vezet blogot. Van aki meg is osztja. Én nem merem elárulni senkinek. Na nem mintha nehezen fellelhető lenne a defekt. De aki véletlenül rájött, hogy hol és miről írok, rögtön azzal jött, hogy mitől ilyen depressziós ez az egész? Miért nem írok vidám dolgokról? Ennyire beteg vagyok? Már lelkileg...
Bitch pls... a blog címe: Defekkt... két K-val. Van még kérdés? Ide hányni járok, meg elsüppedni olyan dolgokban, amit kisöpröget az ember, ha egyszer rányomott a "poszt" gombra.
Nem állok át inkognitóról. A cigi öl, az alkohol meg nyomorba dönt. Mielőtt még jobb kedvem lesz, gyorsan írok egy bejegyzést.
Több dolog is zajlik egyszerre az éterben. Egyszerre vagyok boldog és szomorú. Ezt az állapotot nevezem rezignáltságnak korábbi bejegyzéseimben is. Ahogy a pozitív és a negatív pólus között húzódik egy láthatatlan, levegőben lebegő határ, úgy érzelmeim skáláján is valahol ott egyensúlyozok. Az érzéketlenség szédítő magasba feszített damilján. Van, hogy nagyon egyedül vagyok és jó. Máskor belepusztulok. Van, hogy egy társaság üdítő...de az igazság az, hogy többnyire zavaróak. Ma anyával bevásároltunk az áruházban a hétvégére. Annyi mindent kellett venni, hogy a végén kétszázkilós kocsit toltam utána, és egyszerre frusztráltnak és elcsigázottnak éreztem magam. Belém futott egy őrülten kacagó gyerek, valami sushi tálról elcsórt papírmaséval a fején. Az apja türelmesen tovább terelgette, nekem meg zsongott a fejem az éles hangoktól. Pittyegés, zizegés, zúgás, susogás, villódzás. A hűtőnél hideg van, a péksütiknél megsülök. Minden előrecsomagolt ételnél felugrálnak buborékokban a számok. Ez plusz ennyi, az plusz annyi. Minden drága és hizlaló. Még egy egyszerű dobozba csomagolt, savanyúnak tűnő zöld szőlő is.
De mégis leginkább az emberek... ahogy közel jönnek, ahogy idegesen taszigálják a kocsijukat azzal a megalázóan nevetséges ábrázattal, hogy ő egy egész költöző szekrényt hozott be kereken gurítva, két tömlős sajtért, meg néhány vizes zsemléért. És a szagok... a retinába vágó ledfények... Már bunkó vagyok anyával. Káromkodok, és megkérem századjára, hogy ne hagyjon ott a mi nevetségesen csurig rakott kisszekrényünkkel... De folyton elszökik, és hülyeségeket vesz le a polcról, amiket tudom, hogy kurvára nem fogunk megvenni. Minden idegesít. Az ahogy végig csoszog a sorok között. Kipakolja a dolgokat és rosszul teszi vissza. Amit a kocsiba rak, logikátlanul egymás hegyére hátára kerülnek.
A hétvégi pesti kiruccanásnál kaptam egy vicces megjegyzést, közös gyerekvállalással kapcsolatban valakivel, akivel nem hogy egy gyereket nem tudnánk együtt felnevelni, de egy igénytelen kaktuszt sem (ez nekem egyedül sem megy).
- Nektek csinálni kéne egy gyereket!
Mire azt feleltem, hogy az a baj, hogy egyikünk sem akar. Azt tudtam, hogy ő nem akar. De hogy én mióta nem akarok? Az talány volt. És mikor rákérdeztek, hogy nekem mi a kifogásom, egy böfögő, fingó, hányó szeretetcsomag ellen? Azt találtam mondani egy két pálinka és egy üveg bor után, hogy nem akarok anya lenni. Szar anya lennék. Mint a nagyanyám, és az anyám, és aztán az én gyerekem is olyan anya lenne, mint én voltam. Aki egész életében a legjobbra törekszik, de sosem elég. Ez leginkább egy generációs probléma persze, mamát már nem érinti. De tudom, hogy láncreakció, és időben meg kell állítani. Borzasztó önző lennék. Figyelmetlen, szétszórt, pánikólós és akaratos. Értetlen...legfőképpen értetlen.
A megrakott bevásárlókocsit hátrahagynám, hogy négy ezer forintos ritka ocsmány bemelegítő felsőt nézzek magamnak egy alapvetően élelmiszerre specializálódott áruházban, azon töprengve, hogy jó lesz-e a melóba, ha fázom...miközben tudom, hogy a lányom szorong a tömegben. Csoszognék, csámcsognék, és hangosan csinálnék mindent. A kasszánál jutna eszembe, hogy még nem vettünk főzőtejszínt...
Meghalok majd, mielőtt gyerekem lehetne. És amilyen irtózatosan vágyom rá, hogy anya legyek, annyira irtózatosan taszít is a gondolat, hogy valaki életét ennyire megmérgezzem a saját lényemmel. Na és valahol itt húzódik a kettő között légtáncos kötelem rezignált vonala.
