Csörgött a telefonom, és kivételesen anélkül hívott, hogy előre szóltam volna. Igazából mostanában így megy. Vagy azért, mert fogalmam sincs mit mondhatnék, vagy azért mert tényleg nincs mit mondanom. Nem akarok már panaszkodni a munkára, a folytonos önsanyargatásra, meg hogy nincsenek barátaim. Ezen kívül pedig tényleg nincs mit mondanom. Úgyhogy pár lényegtelen infót beleböfögtem a kagylóba, és közben két másik dolgot intéztem el egyszerre. Recsegett a vonal, nem hallottam mindent pontosan, úgyhogy kimérten igyekeztem eldöntendő kérdésekre jól bevált mindenmindegy válaszokat adni, amivel nem bukok le, ha nem is értettem az üzenet minden részletét.
Megkérdezte mit csinálok a hétvégén. Mondtam neki, hogy jössz hozzám. Meg hogy az volt, hogy a múlt héten, de program miatt nem lehetett. Aztán meg hogy gyakorlatilag hasonló okok miatt tolódik egy napot ez is, bár nem beszéltünk meg pontosan semmit. Közben pedig két felé dolgozott az egóm. Azt a verziót is megtervezte, ha utolsó pillanatban lemondod, így a kérdésekre úgy válaszoltam, mintha abszolút ráérnék a hétvégén... csak aztán mégse. Ezt a módszert az elmúlt időszakban professzionálisra fejlesztettem. Az a néhány ember pedig tudta, hogy valószínűleg nem számíthat rám, de végülis mégis. Ha úgy adódik, hogy mégis...
Fojtogató és sürgető csönd után meséltem röviden, hogy szerintem valami gebasz van Nálad. De elbizonytalanított a haragom ágakon csüggő maradéka. Hogy nem beszéltünk sokáig, és mindez megváltoztatta a kettőnk között húzódó vékonyka zsinórt, valamiféle elasztikus...vagy gumiszerű anyaggá. Ezzel pedig nyilván elveszítettem a képességet, hogy hosszú kilométerek távolságából is meg tudjam állapítani mi a tosz van. Nem mondom, hogy pánikba estem, rezignáltságom régóta kizár olyan halálosan komoly dolgokat is, hogy mi lesz ha egyszer meghal akit szeretek. Gyakorlatilag teljesen lelakatolja az agyam azokat a lehetőségeket, amik előidéznének egy súlyosabb érzelmi traumát. Kiégett egy képcső...azt hiszem.
Szóval kicsit felháborodva meséltem a beszélgetőpartneremnek - akivel mellesleg már találkoztál - hogy milyen szétszórt vagy. Hogy a legjobban az a tisztelet hiányzik a figyelemből, amire régebben, ha nem is kínosan, de legalább ügyeltél, mert sokszor beszéltünk róla. Ahogy a részleteket ecseteltem - figyelve arra, hogy ne traktáljam őt lényegtelen részekkel - a szavamba vágott és felhívta a figyelmemet, hogy én is pontosan ugyanilyen voltam. Erre csalódott grimaszba torzult az arcom, és örültem, hogy ezt a telefonbeszélgetés miatt most nem láthatja senki.
Este fél tíz körül járt az idő. Letettem a telefont, megettem egy paradicsomot, egy újhagymát, és négy csemegeuborkát. Ez volt a vacsi. Még dolgoznom kellett kicsit a gépnél, úgyhogy nagyjából tizenegyre aludtam el. Vagy legalábbis akkor kerültem ágyba. Motoszkált bennem az ellentét, hogy valamiféle küldetésérzést kell elhessegetnem reggelre, megmagyarázni magamnak, hogy nem az a feladatom, hogy eltérítselek minden hibától, amit annak idején én is elkövettem. Meg hogy ez egy ritka és különleges véletlen, amikre rá kell csak csodálkoznom, és hagyni hogy tanulj, menj végig ezen az úton és válj azzá akivé lenned kell.
Nem tudtam elaludni. Zsibbadtak a lábaim, mert sokat talpaltam a munka miatt. (Pedig hogy vágytam rá, hogy ne csak a négy fal között üljek egész nap!) Zakatolt az agyam. Egyik ábránd kép követte a másikat, hogy talán őszre már tíz kilóval kevesebb leszek, és minden megváltozik. Félig már az alvásba dagonyáztam, mikor észrevettem magam kínosan gyermeteg vágyaim között, hogy egy nap képernyőre kerülök...és mindeközben rettegek megmutatni magam. A lényeg most, hogy lemenjen a maradék, aztán minden megváltozik...
4.30 - lenyomom szundira a telefont, még tíz perc. 4.50-ig fura látomásom van, amit nyilván a félálom okoz. Egy lányt látok magam előtt, összemosódik az arca, nagyon látványos. Szerintem nem ismerem, de mégis. Azt mondja, baromira ráérek még, nyugodtan aludjak kicsit. Simán beérek még egy későbbi busszal is. Kérdezgeti tőlem, hogy tudom-e mennyi az idő, milyen nap van, milyen évet írunk?! Próbálok válaszolni rájuk, de egy-két számjegyet mindig eltévesztek és stresszes leszek mert elkések.
Mennyi az idő? Milyen nap van ma? Milyen évet írunk?
Mennyi az idő? Milyen nap van ma? Milyen évet írunk?
Hány kiló vagy ma reggel?
Kipattant a szememből az álom, elrohantam pisilni, és ráálltam a mérlegre. Régóta nem jártam ennek a számnak a közelébe se. Mégis elégedetlen voltam. Szótlanul beálltam fogat mosni a tükör elé, és kialvatlan, nyúzott vonásaimat vizsgálgattam.
4.55
Péntek.
2015
Az utolsó kérdésre nem válaszoltam hangosan. De elismételtem a fejemben, mert beégett a retinámba. Lekéstem a buszt, mert a lány erre biztatott félálomban. De beértem magam a munkával, és még az egyik tanárommal is beszéltem. Meséltem neki az álomról, és azt mondta, szerinte én magam vagyok az, aki reggelente ezekkel a kérdésekkel zaklat.
Én viszont azt gondoltam Te voltál az Zsebibaba. És nem nekem tetted fel ezeket a kérdéseket, én csupán látogatást tettem a másik univerzumban, ami egy későbbi, felnőtt és idősebb dimenzióba datálódott. Persze az is lehet, hogy csak a beszélgetések miatt, a kimerültségtől és a kattogástól összemosódtak a gondolataim valami egészen hétköznapival és a Te dolgaiddal. Ezt lehet csak hat év múlva tudjuk meg.
