4 és 5

5: Remélem nem fordultál be miattam. Sajnálom, ha így volt. Soha nem tudom meghálálni amit értem tettél.
4: Bánt?
5: Úgy érted bánt-e, hogy ez történt? Számít ez?
4: Nem. Már nem számít.
5:  Se visszacsinálni nem lehet, se jelentősége nincs igazából. Szeretném, ha boldog lennél.

A legjobb önigazolás

" 5: Ha az volt az értelme ennek az egésznek, hogy tapasztaljunk, akkor én elvégeztem ezt a házi feladatot.
  4: Nincs házi feladat.
  5: Nyilván ezer új dolgot lehetne még látni, de én már láttam mindent.
  4: A világ ezek szerint a befogadásról szól. Láttál mindent. És mit láttattál?
  5: Semmit.
  4: Pedig ez izgalmas dolog.
  5: Nincs rá szüksége a világnak.
  4: Nem lennénk itt, ha nem lenne szüksége. "

Én abban hiszek, hogy mindennek két oldala van. A gyermek a rosszat látja és sír. A látó a jót, és nevet. A bölcs mindkettőt, és elfogad. A tapasztalás nem véges dolog, kapische? Nem hittem, hogy ilyen nyugtató a változatlanság. Főleg, hogy ebben a statikusságban én már teljesen más vagyok. Köszönöm.

Szirttelen, parttalan, szakaszhatárolás

Az aggodalom sziklahegyén támasztom a kezemet.

Feltettem egy aranymosolyt, mögötte a félelmet

Elrejteni nem volt nehéz, érdektelen hangzást

Halkan hallom hangodban a tengermorajlást.

Ahogy a Nap megy le az égen, úgy eltűnni lassan.

Kevesebbet beszélni, ahogy a néma hallgat zajban.

Behunyni a fájó szemet, vakságra tapadni.

Elengedni minden kezet, 'melyik megpróbál ölelni.

Szakadozott kémcsőben zubognak az életek.

Langyos, ázott kemikusok hümmögve féltenek.

Imádkoznak még egy körért az időalagútban.

Hogy minden hibát köhögjek fel újra a múltban.

Szándékos a merénylet

a harmónia ellen.

Képzelt világban, képzelt alakok

fekszenek Mellettem.

Amikor a nyakához értem elfordult. 

Már nem számolom nap a Reménysugaraknál

Minden a legnagyobb rendben. Semmit sem csinálnak úgy ahogy kérem. Tehát minden a legnagyobb rendben. Belenyugvással tovább suhanok. Nyújtja a kezét, a figyelmemért harcol. A szoba másik végéből kiabálja a nevem. És ha nem tudok figyelni, szomorúan a párna mögé bújik. 

A mondatok, amiket a legtöbbször hallok:

- Vigyél magaddal.
- Ne menj még!
- Az öledbe ülhetek?
-(A nevem. Lehetőleg egymás után tízszer levegővétel nélkül.)
- Vegyél fel!
- Ügyes vagyok?
- Vigyél magaddal.

És én akkor azt mondom: Nem lehet. De a jövőhéten eljövök megint.

Hallom a szomszéd szobából, amikor a mosdóba hány

Abban a pillanatban, ahogy ma kisétáltam a buszhoz, és két percnél tovább kellett várakoznom, görcsbe rándult a kezem. Arra gondoltam, mindenki engem néz a váróban. Tikkelt a szemem, rángatózott a karomban egy izom és eszembe jutott a fősuli meg az a rohadék filmelmélet óra. Amikor a pad alá nyomtam a karomat, hogy ne lássák amikor remeg. Haza rohantam óra után az albérletbe, és fuldokoltam az utcán. Meg kellett állnom félúton. Egy utcazenész háttérzaját hallottam, meg a visszafelé suhanó embereket, és nem értettem miért szorítja a tüdőmet ez a valami. A professzor nem jelentette be, hogy beszámolót írunk az óra elején. Hirtelen történt. Üres lapokat repített az asztalra, én pedig annyira akartam, hogy kedveljen, már szinte fájt. Nem voltam felkészülve arra, hogy a gondolataim natúrban, megszerkesztettség nélkül a papírra kerüljenek, ő otthon elolvassa rajta a nevemmel, és beledobjon a kupacba, mintha csak saláta levél lenne a dolgozat. Nem voltam felkészülve arra, hogy a barátaim gúnyolódnak majd, hogy segget nyalok és csillagos hatost akarok hazavinni. Nem voltam felkészülve, hogy mindez úgy a padlóra küldd fizikailag, mintha elgázosították volna a termet. Zizegett a kép, szédültem, kiszáradt a szám, forróságot éreztem mindenhol és ki akartam szabadulni a levegőre. Aztán meg visszabújni a patkány ketrec méretű szobámba, és elmenekülni az emberek elől. Nem tudtam megvédeni magam. Nem tudtam megmondani, hogy nem vagyok gáz ember, csak szeretném, ha szeretnének. Kiszaladtam mellettük és küzdöttem megint ezzel az asztma szerű játékkal, ami minden volt csak nem szórakoztató. - Engedd el, engedd el, engedd el. Próbáltam és még sokáig nem ment. De tovább kellett gyalogolni, mert már néztek az emberek.

Lullaby - Chester See