Már emlékszel?

- Nem válaszoltam erre az üzenetre sem.
- Nem kell válaszolnod, ha nem akarod.
- Jó, jó...de mégis bűntudatom van.
- Miért? Már annyiszor megbántott...
- Tudom. De mi van, ha ez valami utolsó üzenet? Olyan kétségbeesett volt...

Felsóhajtottam, és legurítottam a maradék rosét. Túlságosan ismerős volt a történet.

- Szerintem aki igazán meg akar halni, nem hagy "utolsó üzenetet". Szerintem csak egyszerűen megteszi, a többiek meg lesokkolódnak. Talán van búcsú üzenete, de nem hagy előtte sms-t, vagy figyelmeztető emailt. Mert az inkább segélykiáltás.
- Lehet... de ki kockáztatna...? Különben gyáva ehhez.

Felpillantottam a pohár mögül. Ráfeszültek az ujjaim a peremére.

- Azt hiszem ez már nem a gyávaságról szól, hanem az elkeseredettségről. A kilátástalanságról. A menthetetlenségről. Ő itt jár?
- Nem tudom...

Én sem tudtam. Már egyikünk sem beszélt az illetővel egy jó ideje. Beállt a csönd, zsinnyegve kitöltötte a tücskök ciripelésének helyét. Még túl kora tavasz volt, hogy biztonsággal előbújjanak. Csak a dohány sercegett, ahogy végig égette leheletével a cigipapírt.

- Ha én megtenném, nem szólnék senkinek. 

Úgy tűnt, ettől megnyugodott. Akkor még nincs nagy baj, amiért nem válaszolt az utolsó négy térden csúszós email-re. 

- Egy szombat délután csinálnám - folytattam, bár nem kérdezte. - Hétfő délelőttig senki nem találna rám.