Kösz szépen

Köszönöm a létnek a halvány diktatúrát. 
A fallosz alakzatú falikárpit mintát.
Hogy halkan hüppögve megérzékenyülten, 
Felejtjük el reggel a cseppeket sós ízben. 

Hogy belefolyik a festék, marja. 
Mint az azbeszt tüdőre tapadva. 
Felköhögve és (meg-meg)fuldokolva,
Szárítókötéllel nyakban hadakozva. 

Köszönöm a lénynek, amelyik rám kiabált,
Hogy hajamnál fogva hátra ráncigált.
Meg azt is, hogy rothadó, borgőzös bűzzel,
Rám hajol, megcsókol, az arcomba lehel. 

Köszönöm a fénynek, hogy megvakítja szemem,
És azt, hogy sose leszünk már hasonló szinten.
Kösz, hogy elfogynak a fokok meg a lépcső,
Hogy a reggeli kávém egy mérgezett kémcső.

Számolni kell, mikor kevesek az ujjak,
Elfogadóbb lenni, ha megjönnek az újak.
Többet nevetni, ha sírni volna kedved,
Kerepelni, hogy a buta ember szenved.


Köszönöm a hangot, amit sohase használok
Azt, hogy késő lesz, mire magamra találok.
Kérlek, vedd el tőlem amit kaptam.
A létezésnek szűk ruhákat szabtam.

És ettől mindig kényelmetlen...
Mindjárt vége lesz.
Máris vége van.