Return to the Moon

Úgy rémlik annak idején végül azért folytattam az írást, mert külföldi útjaim után szerencsésen lekoptak az olvasók is. Az élménybeszámolók után ki kíváncsi a sírásra? (zsebibaba kíváncsi rá :PP) Május elseje! Micsoda remek nap ez a kezdéshez. Blogolástól mentes távollétemben megpróbáltam kiszarni a spanyolviaszt. A kudarcok állandósulása folytán ezt inkább hagyjuk.

Bármilyen hihetetlen a számomra is, letettem még egy záróvizsgát az érettségit követően és diplomás fél-önfenntartó létemben dolgozok mint a legtöbb munkás paraszt. Korán kelek és korán fekszek mint a nyanyik a nyugiban. Az életem tempóra összeesett akár a korán kelesztett lángostészta, és úgy vánszorognak ezek a magányban töltött percek, hogy szinte hallom az óra kattanását másodpercenként, pedig csak digitális van. Szétszéledtek a főiskolás ismerettségek, és Istenemre mondom még a veszekedés is hiányzik, amibe úgy bele voltam fáradva. Azok a mondvacsinált balhék, amikor már csak azért üvöltöttünk artikulálatlan keresve a bántó egymásra okádásokat, hogy valami történjen végre a nagy egyetértésbe. Ha visszanézek csomószor látom az egészet lassított felvételben. Dühös feszült agresszióba torzult arcok fröcsögnek egymásra, az alkohol kilöttyen, sikítozás, az egyik alkesz srác pár méterrel odébb beadja a derekát és nekiáll rókázni. A tűz közelben meg csak pörkölődöm forgó gyomorral, szédülve mint a körhintán. Amit utálok. A vidámparkot is gyűlölöm. Minek hívják egyáltalán VIDÁMparknak? Gecire félelmetes. Ezek a horrorbohócfilmekbe illő zenék amiket egész nap csapatnak. A sok batár gép amire felülsz meghalsz. A legutóbb erasmuson felültem egy irtó félelmetesre. Az volt az utolsó, mer mondom ebből rókaprémes lesz.
I've got so much to say. Egy nap alatt is sokat fordul a világ, nem hogy három. Büszkén jelenthetem, hogy az alvászavarokat évekkel ezelőtt megoldottam. Azt hiszem. A legtöbb álom egyszerű rémálom. Amiken könnyen túl teszem magam. A legutolsó éberálmom legjobb emlékezetem szerint Brémában ért. És utána életemben utoljára nem aludtam 52 órán át, a pánik és a rettegés rossz feloldásaként. Emlékszem vártam a szobában a reggelt, gépeztem, játszottam, rajzoltam meg írtam. Mindent csináltam, hogy ébren tartsam magam. Hideg zuhany  kávé, evés ivás de a vízszintes... azt nem volt szabad. Reggel mégis utolsóként értem be az órára. Az 52. óra legutolsó perceiben pedig megkaptam attól az embertől, akitől a legtöbb támogatást vártam, hogy igazán összeszedhetném magam, mert úgy nézek ki mint egy élőhalott. A harmadik nap délután három körül mertem lefeküdni, és kifáradva mélyen aludtam. Nem volt baj.

Ha valaha kívántam, hogy kopjanak le rólam az emberek, akkor nagyon sajnálom. Ismerem ezt egyébként, minden fordulásnál van az a kanyar, amiben ki kell bírni a dőlésszöget anélkül, hogy eltaknyolnál az úton. Aztán ha egyenesbe jönnek a dolgok, akkor majd egyszerűbb lesz döcögni a dűlőn. Várom a pillanatot, még nem érkezett el.

Ma reggel a buszon (mert ott születnek ugye a világmegváltó gondolatok) eszembe jutott vajon mennyit haladtam én? És végülis asszem nem kell olyan szigorúnak lennem magamhoz. Hátrahagytam a leépítő kapcsolataimat, építettem újakat, és mindeközben mintha egészen őszintén magamat adnám. Félelmetes élesen bevillantak gyerekkoromról a képek, ahogy szánalmas kapálózva próbálok mindenkit megkedveltetni magammal. Nyomokban itt-ott azért még felfedezem eme perverzióm irányába a vágyakozást, de alapvetően sikerült lekaparni magamról a velem született stikket. És a legszerencsésebb, hogy soha nem voltam még annál őszintébb, és nyíltabb mint ahogy németországi kalandom után hazatértem. Úgyhogy valamit mégis csak köszönhetek az ottani létnek, ami néha már-már súrolta a nyomor peremét. A peremvidéki retrónak ez meg se kottyan. :P A lényeg, hogy a sok zavartság és megzavarodás között...azt hiszem néha egész élesen látom milyen ember akartam lenni, és néha egészen úgy tűnik, hogy a közelében járok... az újrablogolás célja legyen ennek észben tartása. Én asszondom.