Tavaszi Vízió

Tele a kezem, mint mindig. Költöttem egy rakás pénzt. De most tényleg.

Erre, na figyelj! Nem vicc. Varró Dani meg a neje, meg egy gyerek közöttük, olyan öt éves forma, ott sétál baz'meg a Hollólászlón. És akkor látom, hogy a Varró Dani úgy eszi a sparos zacskóból a kiflit, mintha csak nyáron a bazilikánál vattacukrot zabálna. Nézelődnek, érted mint a turisták, itt a semmi közepén. Ahol csak egy patika van, meg az a roggyant emlékmúzeum. Jó'van végülis a macskakő nem rossz. Egész szeretek ott hazasétálni rajta, na de a bámészkodás mégiscsak túlzás! Kirándulni, még az idő is szar.

Mire eszembejut, hogy tulajdonképp csak a Szívdesszertet olvastam tőle, és néhány olcsó posztot a fészbukon, észreveszem, hogy a gyerek nem is gyerek. Csak egy kiflikkel teli nejlonzacskó, amit egymás között lóbálnak...ezek a valakik. Mert Dani nem is Dani. Csak egy szemüvegek és kiegészítők ízlésességének kérdésében igencsak járatlan, hosszú zsíros hajú, hátul csuris csávó. 

Aki a látottak alapján, feltehetőleg bamba. 

Mert tényleg bamba.

Ha más nem is,

Ez kiderült.

new year relevations

A buszmegállóban álltam és zuhogott rám az eső. "Esik!" Sikkantottál a telefon túloldaláról. "Tudod ugye ez mint jelent?" 

Hogy meg fogunk ázni? 

"Jön a változás!"

Sosem mondta még ezt nekem senki ilyen őszinte örömmel. Most mit ujjongunk? Két szingli csaj...mit csaj? Nő! Akiknek már rég gyerkőcöket kellett volna potyogtatni a világra. Előtte persze összeházasodni a tökéletes férfivel. Naphosszat takarítani a házat, nevelni a kicsiket, önmegvalósítani, karriert egyengetni (persze csak játszásiból), mert valójában csak lopva el-el szívnánk egy cigit a pohár vörös divinós borunk mellett, ahol soha nem a szakmát beszélnénk ki, hanem a förtelmes kolléganőket, meg a förtelmes barátaikat és a förtelmes főnökünket. S akkor egy nap arra ébredünk, hogy szörnyen fáradtak vagyunk, és tulajdonképpen így is lemaradtunk valamiről, pedig minden szabályt betartottunk, amit ez a nyamvadt élet diktál. 

Amíg reménykedve ácsorogtunk - naivan az esőben, láttam megint aggódsz kicsit, hogy ráncos vagy. Én nem látlak ráncosnak. Öregnek sem látlak. Bárfolyton emiatt szorongsz. És annyit szorongsz miatta, hogy egy nap tükörbe nézel, és tényleg öreg leszel, és akkor majd rájössz, hogy előre szorongtál azért, amit lehetetlen elkerülni. Akkor pedig bánom, hogy nem mondtam a következőket időben neked:

Alan Watts, a kedvenc filozófusom és tanárom egy előadásában azt mondta, azért vagyunk boldogtalanok, mert folyton hajtjuk a látszólagos eredményt. Ha majd elvégeztem a sulit, jön az a "boldogság". Ha lediplomáztam...ha házam lesz és családom. Közben azt csinálom majd amit szeretek. Azokkal leszek akiket szeretek. És azok lesznek velem, akik szeretnek. De most is épp haladok ezen a látszólagos "majd ha..." úton, és nem igen vagyok közben boldog. Örülök az esőnek, hátha elmossa ezt az érzést. Noha a tegnap már történelem, csupán emlék. A holnap pedig fantázia, csupán remény és képzelet. Így tehát csak és kizárólag az számít, ami éppen most történik. 

Ha megkérdezték gyerekként, mit szeretnék csinálni, hajlamos voltam azt felelni, hogy színésznő. (milyen mulatságos) Bárhogyan is, már akkor láttam, hogy ennek bizonyára lesznek korlátai. Az leszek HA lefogyok. Az leszek, HA megveszem az edzőbérletet és az egészséges ételeket. Az leszek, HA jó helyen tanulhatok. Az leszek, HA összegyűjtöm a tandíjra a pénzt. Az leszek HA jó állásom lesz, és lesz miből gyűjtenem. Természetesnek tűnt, hogy így másszam a lépcsőfokokat, amiből végül egyhelyben toporgás lett.

És lesz a mai napig. Mert hosszú-hosszú ideig csinálunk dolgokat, amelyek nem tesznek boldoggá, hogy aztán egy nap azt tehessük, ami végül boldoggá tesz minket. De mivel hosszú-hosszú ideig güriztünk érte, ezért már csak egy áramütésnyi ideig élvezhetjük azt, amit szerettünk volna gyermekkorunk óta, HA elég szerencsések vagyunk.

Ahelyett, hogy rövidebb ideig élnénk meg azt, ami boldoggá tesz, inkább készülünk erre a valamire, mintha ki lehetne érdemelni, és rengeteg pénz kellene hozzá. De tulajdonképpen akkor mi tesz minket boldoggá? 

Azt hiszem én már tudom.

Éppen annak ellenkezője, ami naphosszat frusztrál. A kontroll az életünk, a döntéseink és más ember fölött. Az elkövetkezendő irányításának hatalma. Hiszen szeretnénk ha az elem sosem merülne le, ha a nap mindig sütne. Szeretnénk csokit zabálni anélkül, hogy kövérek lennénk tőle. Bölcsebbek lenni ráncok nélkül. Tűzbe nyúlni fájó hólyagok nélkül. Víz alámerülni fuldoklás nélkül. Szakadékba ugrani földet érés nélkül. 

És aztán tudod mi van? Semmi. Minden nap ugyanaz. A kiszámíthatóság. Újra és újra és újra. Már tudom mi jön majd, hiszen én kértem a kontrollt. Ha totális bizonyossággal állíthatom, hogy hatalmába kerítettem a jövőt, és pontosan látom magam előtt az utat, amit be kell járnom a sikerig, akkor semmi sem történik közben. 

Így hát valójában a meglepetésre vágyom majd. Mikor elunom a kiszámítható boldogságom boldogtalanságát. Zsinnyegve évődöm a váratlan után. Olyannyira, hogy már az sem érdekel, hogy egy döglött macskát, vagy egy élőt találok-e abban a bizonyos dobozban. Csak csapjon arcul, jöjjön bármi! És mikor majd ez is bekövetkezik, kilépek az ajtón, beszívom az ismeretlen elkövetkezendőt, és ott állok majd az álmaim és vágyakozásaim után, ahol...éppen most állunk. Az esőben. Ahol nem tudhatom, mi következik majd. És végtelenül boldoggá tesz, hogy nem tudathattam: épp esni fog. 

Lilith

Amikor már egymás mellett ülünk, igyekszem újra és újra visszapörgetni az időt. Felkelek, telefonálok, megmosom az arcom, kitöltök egy pohár bort. Bedugom a hajvasalót, megvizsgálom felpüffedt arcom a tükörben. Szusszanok egyet, beleiszom a pohár tartalmába. Kötelesség-szerűen mázolom szét a szemem alatt a bőrszínű folyékony masszát. Műgonddal húzom a tusvonalat. Újabb szippantás a pohár borba. Félidőben írok egy üzenetet, hogy késni fogok. Majd kihangosítom a telefont, és hosszan beszélek anyával. Már hiányolta a hangom. Már csak a hajam kell belőni, és indulhatok. Sosem tudom melyikkel kell kezdeni. A smink, vagy a frizura? Kiszaladok pisilni, és közben kicsit bánom, hogy nem loptam a budin öt percet magamnak, amikor megleshettem volna, mi van a fészbukon, meg a hírportálokon. Majd rögtön zavar a röpke digitális addikció, és inkább szaladok vissza befejezni a készülődést, mert rendesen megcsúsztam. Megint taxit kell hívjak. Ezért is megrovom magam. De most már komótosabb vagyok, mert tulajdonképpen ha visznek, akkor nem mindegy? Ezt lekésni már nem lehet. A sofőr megnéz, lesüti a szemét, mikor visszanézek. Óh! Na, hagyjuk már. Remélem nagyobb bűnt is követett már el ennél.

Nem vagyunk egyedül? Sőt... elég sokan vagyunk, mikor megérkezem a megbeszélt helyre. Te sem számítasz rá, hogy ott leszek. Vonzónak érzem magam. Talán mert most estem ki a smink tükör elől. Vagy mert érzem a figyelmet magam körül, ahogy minden tekintet rám tapad. Ahogy többi sorstárs elvérzik az önhitetlenségben, és saját bizonytalanságában. Úgy gázolok át az elesettségükön, hogy lehetetlen másfelé tekinteni. A szomszéd asztal is kíváncsian figyeli, ahogy lesegíted a kabátom, a tincseimet egyik vállamról a másikra rendezem. Szemben ül ez a lány, aki kétségbeesetten szeretne a barátom lenni. A szemem sarkából látom, ahogy hosszan vizsgálódik. Eszébe jut, hogy nem válaszolok az üzeneteire. Hogy biztosan többnek gondolom magam, mint Ő. Összetalálkozik a pillantásunk, mikor már perzseli a bőröm a tekintete. Rögtön elfordul, én pedig olyan kipihenten mosolyogok, mint aki eddig a nyugati parti öbölben művelte a semmit. Szürke - gondolom, ahogy most én is megvizsgálom közelebbről. Olyan kétségbeesetten szeretné, ha elfogadnák. Ettől csak még inkább emlékeztet egy partra vetett halra. Egy alternatív valóságban a párja nem hív el kedvesen a következő összejövetelre máris azután, hogy épp csak most érkeztem. Ebben az alternatív valóságban ő a harsány, és én vagyok félénk és visszafogott. A pohár borom fölé görnyedve én vagyok aki nem merek felnézni sokáig senkire, tartani a szemkontaktust. Én vagyok aki nem tudom jól választottam-e egymáshoz a kiegészítőket, és megfelelő-e a ruha, amiben vagyok.

Újra megszívom magam a kétségeivel, és jóllakom vele. Te és Én cinkos pillantást váltunk egymás között, mintha máris közös kis gunyoros vicceink lennének az emberekről, akik szerintünk (szerencsére!) csúnyábbak, kövérebbek, csontosabbak, defektesebbek, bénábbak, mint mi. Abban mártózunk, ami az ember erendendően legocsmányabb csökevényes végtagja. A vélt kárörömben. A vizionált, hamis verseny győzteseként a pillanat csonttörésében trónolunk a leigázott felett, és még teliszájjal, hangosan, tüdőből nevetünk is rajta.

Ismét visszaidézem, hogy jöttem ide. Mennyit készültem. Mint az alapos vadász, aki kipucolt puskával, az elképzelt áldozatra irányítva a célkeresztet indul el otthonról, hogy hazahurcolja a szarvasbika agancsát. Majd pár napra kitűzze a falra. És ezt Te is érzed. De még nem érted. Később azt mondod okos vagyok. Én pedig sokat sejtetően újra elmosolyodom úgy, mint amiben benne van a végtelen univerzum minden ismerete. Egyszerre találod ijesztőnek a tényt, hogy valami az uralmába keríthet, ami valóban túl tud járni az eszeden ha akar. Ugyanakkor mégis vonzó... éppen azért, mert tilos. 

Már mindegy tulajdonképpen mi történik, mert a végén úgyis érvényét vesztik a szabályok. 

- Ez olyan ősi erő, már-már Bibliai. Tudod? - kérdezed már az éjszaka biztonságos múlandóságának lepedője alatt. 

- Tudom - felelem magabiztosan, és egy szál cigiről fantáziálok, amit már nem szívhatok el. Pedig talán azzal lenne teljes a kép.

- Mint Ádám és Éva. Az az eredendő nő és férfi.

Itt leteszem a poharam és hagyom kissé kiülni a gondolataimat az arcomra. Megemlkedik a szemöldököm. 

- Nem - felelem megfontoltan tiltakozva. - Éva a nyugalmat, a biztonságos otthont keresi. Egészen pontosan azt, akiben ez mind megtestesül: Ádámot. Én? Én csak összepillantok Ádámmal, mikor Éva semmit sem sejt. 

El nem küldött levél

Kedves K!

Súlyos fejtörést okozott, hogy írjak-e neked válasz levelet. Mint látod nemlátod, nem kaptál semmit. Hazajöttél és üres volt a postaláda. Micsoda fondorlatos, előre megtervezett bosszú! Valakitől, aki sosem áll bosszút senkin. Valakitől, aki olyannyira szeretné rendben tudni a körülötte élők világát, hogy sosem marad már ideje, hogy rendbe tegye a sajátját. 

A minap bementem egy antikváriumba. Szeretem a régiségkereskedéseket. (Ennyire már ismersz.) Fura áporodott dohos illat lengi körbe a régi holmikat. A padlásra emlékeztet, nagypapa szépszobájára, ahová nem mehettem be, mert mama halála óta kulcs zárta. A lyukon beleskelődtem, és nem volt ott igazán semmi értékes. Ósdi kincsek voltak egy kíváncsi kislány számára. Fotók, törött teáscsészék, poros polcok és kopott terítők. Jobb napjaiban elfordította a kulcsot a zárban és kicsempészett a raktárszerű helyiségből egy-egy fotót. Anya idegesen tologatta az asztalon a piszkos edényeket. Fészkelődött, zizegett a tekintete, rágta a körmét. Alig várta, hogy végre hazamenjünk. Papa meg a kezembe nyomta a képeket. Olyan emberek mosolyogtak rajta, akik már rég nincsenek köztünk, de az ő vérük folyik az ereimben. És ettől izgatott leszek. Megőrjít, hogy nem tudok visszább menni. Hogy nem látok videókat, színes képeket, hogy nem vetülnek a történetek hologram-szerűen a szemem elé. Hogy akárki meséli el őket, mindig máshogy történnek. Apa szerint ez egy jó emlék, Papa meg gyűlöli. Egyikőjük úgy emlékszik, hogy a ház előtt történt. A másik szerint meg a szomszéd utcában. Összevitatkoznak rajta, hosszan, indulatosan. Milyen apróság... Mégis a saját valóságuk borzasztóan fontos. Hiszen amint kiderül, hogy évekig hazugságban éltek, és valójában nem is a ház előtt készült a fotó, de még csak nem is a szomszéd utcában...akkor összeomlik minden. 

Szóval most arra kérlek, ne bonts meg a valóságomat. Minden ami velünk történt, az én világomban édeskés, különleges és rendkívül szokatlan antik pecsét volt, egy szörnyen régi papíron. A száguldó cirkuszban üdítő levezetés. Két kör között a pihenő, amiben nem kell attól tartanod, hogy már csak öt perc és vissza kell szállnod a ringbe. Valami más.

Ha kíváncsi vagy, mi történik velünk, elmondom szívesen. Velünk nem történik semmi. Velem történnek dolgok, meg Veled történnek dolgok. (Örülök, hogy épen, egészségesen végig nyomtad az El Caminót. Ez hatalmas dolog!) 

Félúton számot kellett vetnem magammal újra. Nem léphetek mindig ugyanabba a mocsárba, aminek a vége a biztos süllyedés, és önsajnáltatás. Nem vagyok kispadra való. Nem megy. Nem csak alkalmatlan vagyok rá, hogy a pálya széléről figyeljem a meccset, de nem is érdemlem meg. Értékes vagyok. Lelkiismeretes, önzetlen, kedves és igenis Értékes. Egész életemben másoknak segítettem. Soha egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy megérdemlik-e. Hogy érdemesek-e Rám. Ezzel óriási hibát követtem el. Talán nem én vagyok a legjobb, a legcsinosabb, vagy a legkönnyebben szerethető ember a világon. De érek annyit, mint bármelyikünk ezen a bolygón. Szóval itt az alkalom, hogy meghúzzak egy határt. Kezdődjön ez ott, hogy nem hagyom többé, hogy érzelmileg megzsaroljanak, kihasználjanak, vagy bántalmazzanak. Az, hogy nem ismered a szabályokat, nem ment fel betartásuk alól. Ebből a kiábrándító pesti hétvégéből sokat tanultam. 

1. Nem tartom össze kétségbe esve idegen emberek széthulló szívét, ha nem én törtem azokat össze.

2. Nem ragaszkodom többé azokhoz az emberekhez, akinek nincs szüksége rám.

3. Többé nem fojtom el a sírást, csak mert nem illik kiborulni egy idegen társaság előtt, a 4-es 6-oson, vagy a munkahelyemen. 

4. Tanulok más hibájából, és sosem teszek olyat, amiben csak a szikráját látom, hogy megbánthatom a másikat.

Azt szeretném, ha felhőtlenül boldog lennél. Semmi mást nem kívánok azoknak az embereknek, akiket megszerettem. De nem lehetek a barátod. Ha valaki azt mondja neked, nem tudja mit akar valójában, akkor az azt jelenti, hogy össze van zavarodva. Még az is lehet, hogy nem Te vagy, aki miatt nem tudja eldönteni. A kérdések mindig segítenek, de nem árt őket feltenni, ha valóban érdekelnek a válaszok. És érdemes ezzel kevesebbet várni, mint három hónap.

Üdvözlettel:

A Kisasszony

Ui.: Mindent megőriztem.

Meghalt a világ legidősebb embere

Meghalt a világ legidősebb embere. 146 éves volt. Kiráz a hideg a gondolattól, hogy ilyen sokáig itt kell maradni. A fickó egyébként asszem boldog volt. Azt mondta a türelem tart életben. Meg az, hogy olyanok vesznek körbe, akik nagyon szeretnek. Sejtettem, hogy azok élnek a legrövidebb ideig, akiknek már nem jut a kötődésből. Azt mondta: "Az emberek tartanak életben." És ha elfogytak az emberek...? A hétvége óriási tanulsága, hogy aki igazán szeret, az egészen biztos abban, hogy szeret. Nem hezitál.

Hajó-kaland

Részeg vagyok. Először még nem tudatosul, de úgy sétálok a ködös éjszakában, mint akit fejbe vertek valamivel. Nincs itt senki? Biztosan mindenki alszik már... Olyan hajnali egy lehet. 

Tudom már miért jöttem ki az épületből... az iskolából. Egy hajót láttam, óriási gyönyörű kompot. Ott ringatózik a vízen. Vagyis csak sejtem, hogy ringatózik, mert olyan hatalmas és mozdulatlan a víztömegen, mintha be lenne betonozva. A fedélzethez hosszú pallósor vezet. Na ez közelről már igencsak kacsázik a szélben. Nehezen állok meg rajta két lábon. Folyton nekiszaladok az egyik végén a kötélnek, aztán a másik végére... Be vagyok rúgva. Nem emlékszem, hogy ittam. De biztosan ittam, mert folyton szomorú vagyok. Anya! Én folyton szomorú vagyok, ez nagyon nem oké...

Fel kellene jutni a hajóra. Hol a bejárata? Félúton meglátom a kormányt egy kocsiülés-szerűséggel, besüllyesztve a hajó orrának elejébe. Mivan?! Ide le kell mászni a kapitánynak? Elég durva... Talán csak egy dísz. Olyan ritka durván elnagyolt címer, mint amit kicsiben a húsboltok felé tesznek és levágott disznófejeket ábrázolnak. Ennek gondolatára kiráz a hideg. Lehet, hogy nem is forog a kerék... ki kell derítenem. Egy pillanatig azt hiszem a mélységbe zuhanok és vízbe fúlok, de sikerül belepottyannom a kényelmes székbe. A kormány forog a kezem alatt. Hatalmasakat dob a hajón a szembecsapó hullám. De nem haladunk sehová. Éjszaka van, és óriási köd. Nem fognak kikötni... a kapitány nyilván alszik. Az utasok is mély álomba zuhantak. A jobb oldalamnál meglátok a hajó oldalán egy ülő alakot. Ő is egy székben ül? Nagyon mozdulatlan, ettől megrémülök. A sűrű szürke ködben alig tudom kivenni, de már látom, hogy egy nő. Tej-üveges tekintettel mered előre, és egy repülő fekete alak feszegeti két kézzel az ajkait. Szétroppantja az állkapcsát. Egy nyikkanás sem szakad fel belőlem. Még mindig ott ülök megkövülten a hullámok ringásában - mintha egy férfi újra és újra lökne rajtam egyet - amikor a fekete lepelszerű lény tekintete rám siklik. Piásan, rémülten nyögve, nyeldekelve kikapaszkodok a pallóra és menekülni kezdek a part felől. Esélytelen, hogy lehagyjam. Lomha vagyok és lassú. Elém kerül, és erőszakon a lecsúsztatja a kezét a torkomon. Mintha füstöt nyelnék. Keserű korom a nyelvemen. Segítséget szeretnék kiáltani, de tudom késő van, és itt a vízparton senki nem hallja a reszelős hangom. Fura gépi zajjá válik a segélykiáltásom, a lény eltűnik bennem, és a következő őszi falevelek módjára pergő években belülről felzabálja, ami maradt belőlem.

Hát ennyi... az utolsó pillanatig mártírkodtam. Miért nem vigyázott Rám senki?