Sértések

"Sertés!"

Jaj Istenem...nem hallom...nem figyelek. Nem, nem, nem, nem, nem. Nem vagyok csúnya, és nem vagyok kövér... nem vagyok semmi, amivel megsértenek. Próbálom blokkolni a gondolataimat, és minden szóáradat, ami ezután az egy után rám zúdul, már csak áttetsző massza a semmiben. Csak hömpölyög körülöttem, mint egy porvihar, amiben nem kapok levegőt. Jót nevetnek rajta, hiszen ez csak vicc. Miért nem röhögök, hangosan, hisztérikusan? Már csak haza akarok menni, kényszeredett mosolygás. Bebújni a takaró alá, elbújni a fénytelenségbe és átadni magam a nemlétezés utáni vágyakozásnak. De csak nagy levegőt veszek, és az idő megy tovább. Nem történik semmi. Ez is elmúlik. Csak ki kell várni. Tudják vajon Ők, akik nyilván nem gondolnak semmire, hogy ezektől a dolgoktól nem sikerül álomba zuhanni? Hogy végül emiatt a férfiak fáradtak és nyűgösek lesznek körülöttem, mert az egész szorongásom fárasztó és nyűgös. Tökre megértem.

Rendbe fogom ezt hozni. Két naponta megígérem magamnak. Apa ül mellettem az autóban, rám adja a nagykabátját és jól esik eltűnni benne. Olyan, mint amikor még apró voltam és védtelen. Már nem emlékszem... De az illatok, a színek még felderengenek. Könnyes szemét törölgeti és nem érti. Miért vagyok beteg? Minek a közelgő vizsgálatok sorozata? Miről maradt le a hosszú évek alatt, és miért nem szólalok meg? Tudni akarja, de nekem görcsbe rándul mindenem, mikor beszélni kell. Csöndesen duruzsol a rádió, már bánom, hogy csepegtettem az információból. Mert most aggódik és nem érti. "Ne mondd el senkinek!" - kérem. És ő megígéri, hogy nem mondja. Én meg magamnak, hogy jövőre elmegyek egy szakemberhez, aki majd segít. 

Addig volt jó, amíg azt hittem, minden a testem körül forog. Azért nem választanak a tornasorba és kerülnek az emberek. De most beérett az idő, mikor tudom, hogy ez a kisebb gond. Most már az is frusztrál aki vagyok. És minél közelebb kerülök valakihez, annál nagyobb hullámba kapnak el a pánikrohamok, hogy hamarosan szélsebességgel elhagy. Már nem búcsúzkodom. És minden elköszönés végleges. Így nem baj, ha véletlenül tényleg az az utolsó, mert fel vagyok rá készülve. 

Az évvégi konklúzióban pedig köszönöm azoknak, akik kedvesek voltak mégis csak. A munkatársaknak, hogy mindennap elmondják: csinos vagy! A barátoknak, hogy sokszor emlegetik: fontos vagyok. Meg azoknak, akik sosem erősítik meg bennem a tévképzeteket. 

A Kapitány meglátogatott. Köszi az öleléseket. A legjobbkor érkezett. Tudom, erős az ellen-kampányom és sokszor elmondtam, milyen rossz deal vagyok. Kitartás! Nem sokára helyre hozom az elcseszett gondolataim, és akkor egyszer normális barát leszek.

Elkopás

Már nem gondolok Rád minden nap. Nem hittem, hogy eljön ez a nap, de könnyebbnek érzem a lelkem, és ha ritkán eszembe is jutsz - mert elsétálok a szobámba kitűzött emlékeink mellett -  nem szorul össze a szívem. Még mindig olyan, mintha a testvérem lennél, és bárhogy legyen is, én mindig szeretni foglak. Nem tudsz olyat tenni, ami ezen változtat. De jó hír, hogy az elszakadást nem kell elszenvednem újra. Mert tompán, üresen kong a helyed. Azt hiszem, sikerrel mondhatom: elengedtelek.

Az idő meg csak pötyög magától, kellemetlen ritmikátlanságban. Olyanok a napok, mintha sose férne beléjük semmi igazán fontos. Kissé rosszul managelem az életet. De szépen lassan visszatér a kontroll, hogy aztán megint elveszítsem. Végig csináltam a száraz novembert. Egy hónap alkohol nélkül. Arra számítottam, hogy majd többet fogyok vele, meg kevesebb faszomkalória... (ez tulajdonképpen be is jött). Vagy esetleg segít ráébredni, hogy túl sokat iszok. Nem kéne annyit borozni, és igenis a lónyálsör is alkohol(!) De nem rémített meg a tudat, hogy ez milyen szerves részét képezi a szociális életemnek, ahogy a cigit sem veszem komolyan, pedig nálunk ez igazi koporsószeg a családban. Az egyetlen tanulsága az volt, hogy így nem szívesen jártam el. Mit rendeljek? Szódát?! Nem is tudom elképzelni magam, ahogy egy pohár vizet iszogatok, az összes káros szokásom, és az elnagyolt gesztusok nélkül, ahogy épp megoldom az univerzum problémáit. Túl nagy a paradoxon. 

Vettem egy sötételőt, egy szennyeskosarat, egy új papucsot és egy kúpvasalót. Mert nincs Mikulás. Japp. Úgyhogy gondoltam inkább nem várok...

Szív-válasz

Rájöttem, miért nem mozdul a szívem! A legtökéletesebb pasi akar velem járni. Nem mászik rám az első este, és nincs miért visszautasítanom. Tegnap este összeszedtem kínomban, hogy hol lehet bennem a hiba. És szépen felsorakoztak emlékeim jelzőlámpái ott, ahol épp sor került volna valamilyen kontaktusra egy pasival. 

Hat-hét éves vagyok. Épp csak felfedezem a másik nemet, amikor a padtársam rájön, hogy nagyon tetszik egy fiú. A nevemben szerelmes levelet hagy neki, ő pedig fújjogva menekül előlem, pedig tulajdonképpen nem is szóltam hozzá. Sokáig irtó szerelmes vagyok belé, de rám sem néz.

Tizenegy éves vagyok. Egy osztálykiránduláson a szomszéd szobából átszűrődik, ahogy a fiúk pontozzák a lányokat. Csak engem hagynak ki. Valaki megkérdezi miért, mire egyöntetűen fújolnak. 

Tizenhat éves vagyok. Már minden lány az osztályban túl van az első csókon. Kétszer. Elmegyek egy kocsmába. Kinézem az első tetkós pasit, aki jóval idősebb nálam. Rámosolygok, odajön és hátravisz a bokrok közé. Erőszakosan bedugja a számba a nyelvét, fémes ízt érzek. Ez piercing? Rögtön benyúl a bugyimba. Kérem, hogy ne tegye, és ekkor fel van háborodva. Bevillan egy, aztán két-három kép a gyerekorvosnál. Az arca szúr ahogy közel húz magához és megölel. A titkárnő szándékosan elfordítja a fejét, ő pedig azt mondja: "nincs semmi baj, csak megvizsgálom...".

Tizennyolc vagyok. Túl az első tinglitangli kapcsolaton, amiből a srác lépett ki, két hónap után. Utána egy kedves barna srác kezd el találgozgatni velem. Gyorsan halad. Mindenhol durván csókol, ahol lehet vetkőztet. Szólok neki, hogy ne siessen ennyire, még nem vagyok készen. Végül engedek az agressziónak, és ruhátlanul pityergek. A következő is jó bulinak gondolja, ha a falnak vágja a vállam. Ez olyan szexi. Kikéri magának, mikor nem akarok tovább menni. Kérem, hogy ne legyen durva. De valójában semmi sem úgy történik, ahogy szeretném. Mind elhagynak. És mikor végre eljön az Igazi, én már csak egy érzéketlen fadarab vagyok. Már nem akar megdobbanni a szívem. 

The Captain

Szóval történik ez a levelezősdi. Egy igazi, nekem való, izgalmas projekt. A Kapitány ügyesen veszi a kanyarokat. A témátlanságból üdítő viccet csinál, és nem állítja meg az sem, ha beszakad a posta álmennyezete. Bár azt állítja, hogy picit ráfeszült az elején, hogy elég élvezetesek legyenek a levelek, én mégis inkább a terápiában bízom. Egyszerre szeretném meggyógyítani a magam lelkét, és befoltozni az Övét, ott ahol kéri. Ha közben barátokká leszünk, az plusz öröm.

Mikor legutóbb ilyesmit csináltam, az illető megkérdezte: "Honnan tudtad, hogy fáj, mikor még nem is meséltem róla?" 

Én meg azt mondtam: "Nem tudtam. Csak éreztem." 

Nem csak a levelet adja fel szorgalmasan, de igyekszik a kihívásokkal is. Hogy ez mindenkin segít-e, azt nem tudom. De apránként gyógyító hatásúak, az egész biztos. Egyébként meg minden választható. Ha nem akarja tovább, majd úgyis elmondja, én pedig sosem erőszakoskodom. 

Mesélek Róla picit:

Ő egy igazi szentimentális álmodozó. Mindenről van véleménye. A lányokkal nem túl szerencsés. Szenvedélyes hobbiművelő, jó hallgatóság és mindig figyelmes tanácsadó. Egyenrangú félként tekint a nőkre, és tulajdonképp minden féle emberre, ami borzasztóan szimpatikus. Elképesztően nagy az igazságérzete, ami sokszor nem hagyja nyugodni. Ám de ezt a megfelelő motiváltsággal ki tudná élni a kreativitásban. A belső szorongása, és a fiatalos úttalansága teszi őt igazán érdekessé. Az üres vászon őt megrémíti. Szerintem pedig irtó klassz, hiszen még bármi rákerülhet!

Van pár aggályom is a projekttel kapcsolatban, amit azért nem akarok durván részletezni, mert az előző posztok borzasztóan lehangolóak voltak. (Mármint az előző kétszáz :D)

Az egyik ilyen, hogy szívesen bandáznék Vele, és ezt többször szóvá is tettem már. De fogalmam sincs, hogyan mossam össze a kettőt. A levél megírása és elolvasása közben szinte már-már kiszáll a testemből az, aki általában benne vagyok. Biztonságos, forró takaró ölelésébe bugyolálva bármit leírhatok. Nem társul hozzá semmiféle grimasz, kócos haj, elnagyolt gesztusok. Talán csalódás lenne újra látni egymást. Nem emlékszem a hangjára... Tulajdonképpen arra sem emlékszem milyen magas. Összesen egyszer találkoztunk, és az sem sűlt el túl jól. Na de mindegy is... ezt majd a jövőben kell kitalálnom, és megoldanom. 

Más parák is vannak, ugyanis nem csak én adom a kihívásokat, hanem ő is. És ennek is köszönhetem, hogy összefutottam egy csávóval, aki iszonyú megnyerő. Nagyon jóképű, és kedves, feltehetően odavan értem. Nem halmoz el bókokkal, meg raffaellóval... De abból érzem, ahogy rám néz és mosolyog. Az első randiról másodikra hívott. Moziba, ráadásul... Mindent annyira kiszámíthatóan tökéletesen csinál. Mintha jégpáncélba zárná ezt az egészet. A pillanat egy üvegbúra alatt, művirággal. Igyekszik nagyon, pedig. Felhív, megkérdezi, hogy vagyok, mire vágyok. Elmondja, hogy higgyem el, sok közös van bennünk. Mégis gépiesnek érzem. A szívem meg sem mozdult az előző alkalommal. És én várom, hogy kiruhdalja a bordáimat. De még nem történik semmi. Azt hiszem, egyelőre csak türelmes leszek...

Hullám csapda

Egész nap hullámokban tör rám a görcs.

Reszketnek az izmaim. Azon kapom magam, hogy nem tudom miért émelygek. Aztán azonnal bevillan a szombat este, és képtelen vagyok napirendre térni felette. Mintha csak az elmúlt tíz évem rongyos zsákokba dobált égetni való faszén lenne, amit pár óra alatt a tűzre hánytak, hogy hamuvá égjen. Ráz a sírás belül, de semmi sem látszik az arcomon. Csak azt mondom néha: fáradt vagyok. És ez sem hazugság. De mégis... a sok sok hülyeség közül, amit eddig tettem az életben... most nem csináltam semmit, de mégis... 

Olyan kérdések kerülgetnek, hogy mit teszek majd ha látjuk egymást? Ő hogyan fog rám nézni? Átmosolyogjuk ezt az ismeretlen helyzetet? Én viszolygok majd és szégyellem magam, mert nem tudom titkolni. Közben pedig úgy szeretem őt, hogy sosem tudnám ezt őszintén elmondani neki. Azt ismételgetem magamban, hogy ezt nem lett volna szabad. Ezt nem tehette volna meg. Összezúzott mindent, és most biztosan nem gondol erre. 

Este odafordult hozzám és megállított, miközben hadarva beszéltem. Azt mondta: "Nem kérhetem, hogy ne gondolkodj most. Éppen te? Aki sosem áll meg a folytonos gondolkodásban?" 

Én pedig nem hibáztathatom semmiért, mert egy fajhoz születtünk. De ettől még nem kell jó szemmel néznem. 

És ha nem ez fáj éppen pokolian a lelkemnek, akkor a Te hiányod Hugi. Tudom, hogy most ezzel a gyötrelemmel is magamra maradtam. Értetlenül ácsorogva, egyik lábamról a másikra helyezkedve, tördelve az ujjamat. Próbálom meggyőzni magam, hogy jobb ez az egész Világ így Nélküled. Hogy jól teszem, hogy lezárom...amikor lezárom. Nincs szükségünk egymásra. Úgy érzem újra és újra cserben hagysz, mint valami büntetésként valamiért, amit ésszel fel nem fogok. Így aztán minden nap, mikor eszembe jutsz, vagy kezembe veszem a leveled, egy Tőled kapott emléket, újra kell tanulnom az önhazugságot. Csak ezzel tudok átlendülni a lehetetlen igazság felett, hogy nem keresel többé. Dacosan elfordulok és úgy teszek, mintha semmi sem változott volna az életben. 

Mind kettőtöket túlcsordultig szerettelek. Az összes sejtemmel. És most egészen olyan, mint egy végleges árulás. Valami mind két oldalt lassan de biztosan elszakad, mert használódik az anyag. Ahogy múlik az idő, egyre gyengébben tart.

Aztán meg egész nap hullámokban tör rám a görcs.

Ha Rólam kérdeznének, Te ezt mondanád

"Egy sóvárgó lélek vagy

aki stabilitásra vágyik

de nem tud kirepülni

az instabilitás börtönéből."