Ments meg!

Azt hittem terhes vagyok. Ott álltam a patikában, szemeztem az egyik orrspray reklámmal, meg néztem ahogy egy kisgyerek átlépdel azokon a kis nyilacskákon, amik jelzik, hogy kérem "itten várakozzék!". Megtorpant mikor megérezte, hogy őt figyelem. Göndör, szalmaszőke fürtjei voltak, és halvány, alig látható szemöldöke. Lelassult az idő. Hosszan bámultuk egymást, és közben azon gondolkoztam, mit gondol majd az anyja, mikor hátrafordul a vitaminos dobozköteggel a kezében. 

"Mit akar ez a nő a gyerekemtől?"

vagy

"Katika megint a frászt hozza a felnőttekre. Miért nem tud normálisan viselkedni?"

Kifele menet egymásra mosolyogtunk, a kislány pedig kitekert nyakkal tovább nézett rám. Amikor a pultos csaj megkérdezte segíthet-e, reflexszerűen kértem egy algoflexet, az sok mindenen segít. Mondjuk a lelki problémákon nem.

Otthon elszívtam egymás után három szál cigarettát az erkélyen. Keresztbe tettem a lábam, és láttam ahogy lúdbőrzik a meztelen combom a hidegben. Az övé...Nem lehet másé, az elmúlt időszakban csak vele voltam együtt. Megpróbáltam elképzelni milyen lesz újra találkozni vele és megmondani, hogy hé, ugyan nem találkoztunk túl sokszor ebben az életben (talán egy másikban igen), de asszem gyereked lesz. 

Nem voltam benne biztos, hogy szereti a gyerekeket, mert ő maga is inkább egy nagy gyerekre hasonlított. Hobbija a számítógépes játékok helyett a felelőtlen és átgondolatlan döntések hozatala volt.

Nem sokkal később - kicsit jobb időben - halványodott a mellkasomban a stressz, elfelejtettem gondolni rá. De éjjel azt álmodtam, hogy várandós vagyok. Hatalmasra kerekedett a pocakom, szörnyű csúnya striák szelték át a bőröm vörös hegeket hagyva barázdált vonalakban. Egy uszodában menekültem a kicsapódó víztömeg elől, és mikor végre menedéket találtam, megmozdult az a "valami" a hasamban. Úgy éreztem kiszakítja minden belsőszervemet. Fájdalmasan vonyítottam, és ráfogtam azokra a részekre, amelyek furcsa groteszk mód feszítették a köldököm és a méhem falát. A legrosszabb fájdalmaim alatt nem éltem át ennyire szörnyű élményt. Egyszerre akart távozni minden a testemből, és úgy éreztem meghalok.

Ruhában verejtékezve ébredtem, tenyérnyi tűzpiros jelét hagyva magam után, hogy a valóságban mindez csak illúzió volt. Kidobtam a ruháimat, amelyek tönkrementek az éjjel.

Aztán azt hittem meddő vagyok. Gyorsan kellett egy telefonszám. Évek óta nem látott orvos, és rettegtem, hogy kiderül valami. A probléma napról napra súlyosabb volt, és minden féle-fajta diagnózist belehallucináltam. Az álom után fájdalmak gyötörtek nappal is, és a legváratlanabb pillanatokban tört rám a pánik. Sikerült elérnem egy férfit, aki idő előtt tudott fogadni. Messze a város másik felén, én pedig sokat utaztam. Egy kislány utazott velem a villamoson, babakocsiban ült és hasonló kitekert pózban bámult mereven, kíváncsi tekintettel. Pontosan az ellenkező irányba lendítette érzelmeim hullámát, mint néhány napja a másik gyerek tette. Rádiót hallgattam, és a zene átjárta a zsigereimet, megpróbáltam átgondolni milyen lenne megmondani Neki: nem hogy nem tőle van a gyerek, nekem egyáltalán nem lehet. Vajon akadna még férfi, aki merne tervezni az undor helyett olyan nővel, akinek a méhe szikkadt mint a sivatag, a mózeskosarak legolcsóbbika, egy bevásárlószatyor, ami két flakon tisztítószer alatt szétszakad. Az üres, porszáraz nő, akit kívül összetart a smink, egy jó fodrász, meg néhány csinos ruha. De belül rohad mint egy fertőzött gyümölcs. Inkább meghalok, minthogy ne lehessek anya. Ez járt a fejemben, pedig előtte csak pár nappal még rettegtem a gondolattól, hogy mi történne, ha...? 

Ahogy feküdtem az asztalon, és reménykedtem - hogy nem korai klimax - valahol legbelül tudtam, hogy mindig túl dramatizálom. Tudtam, hogy ez a véremben, a csontjaimban és a sejtjeimben lapul: a pánik. Ahogy a családomban mindenkinek. Ahogy a legkisebb problémából is a borzalmakat és az apokaliptikus, drasztikus szituációkat spekuláljuk. Rákszűrés is volt, azt csak a jövőhéten tudom meg...Igyekszem az elmúlt hetek tapasztalataival, bölcsebben és nyugodtabban várni az eredményt, amíg az egyébként átlagosnak mondható problémát kezelem az orvos tanácsaival. 

Mindez persze összességében a mostani életvitel eredménye. Nem egy szerencsétlen úszás valami kevésbé steril környezetben, vagy a -hű de nagyon sokat váltogatott partnereim száma. A testem megbosszulja, hogy gyűlölöm kívülről belülről. Vissza kell valahogy tekerni a Zen időszakot és tanulni, tanulni, tanulni, hogy hogyan kell szeretni valamit, amitől huszonöt éven át undorodtam. Legalább még lehet gyerekem :DDD. És szerencsére most még nem lesz. 

Dear Diary

"Csak arra nem haragszunk már, akit teljesen elengedtünk."

Félelmetes még mindig mennyire ódzkodom a változástól. Főleg, ha az állandóságból rángat ki. Egyszer azt érzem közel vagyok végre ahhoz, hogy átlendüljek, aztán megint vissza. Megint ott találok valakit mellettem, aki reggel rám mosolyog. Közben pedig össze-vissza jár az agyam mindenfelé. Időszakosan sokat olyan emberen, akit még alig ismerek, ráadásul kihasznált, és mégis hiányzik. Nem tudom mi hiányozhat egy olyan emberből, akit alig láttunk szemtől szembe, alig ért hozzánk. Talán csak mert épp sebezhető voltam, mikor elgázolt mint egy vonat. És jobban belegondolva sokkal többen kihasználták ezt az állapotot már az elején, mint amennyit számon szerettem volna tartani. Azt hittem ilyesmit tényleg csak az elbeszélésekből ismerek majd. Olyan emberek, akik elmerülnek a saját tengerükben, és nem érdekli őket mi van odaát a száraz felszínen, ahol a partra vetett halak a segítségükért könyörögnek. Közel csalják őket, aztán lerántják a víz alá vacsorának.

"Back to the loop Jerry. Aren't ya there where you were last year, ey?"

Egy-két ilyen eset sokkal jobban húsba mart, mikor nem idegenek tették, hanem olyanok akikről azt hittem barátok. Hányszor kell megélni ezt a hiányt? Hányszor kell figyelmen kívül hagynom, hogy a hiányban is mindenki csak a saját gondjait figyeli? De leginkább a saját kényelmét. Hát nagy parazita az ember.

"Hinni kell benne, hogy okkal történnek az események körülöttünk. Egy másik nagyobb erő által mozgatva a parányi részecskéket."

Soha nem mondtam ki ha tetszett egy anekdota, vagy egy gondolat amit szépen fogalmazott meg 5. Most pedig már nem akarom, hogy megismételje, mert minden másképp hangzik. Mintha felhagyott volna a vibrálás és a zúgás, és valami nyers, akaratlanul is szemnek csúnya látvány tárult volna elém a hangja rezonanciájából. 

Ezen gondolkodtam, amikor végig sétáltam az úton, és tudtam, hogy van még időm betérni egy boltba. Aztán megráztam a fejem, és rájöttem, hogy többé már nem működnek a csápjaim. Ha sokat gondolsz valakire, az majd megérzi, hogy gondolsz rá? Ha így van, én nem akarom, hogy gondoljon Rám. Ezzel azt hiszem ő maga is egyetértene. 

Egy képet vizsgálgattam néhány órával előtte a gépen, és próbáltam kitalálni kit ábrázol. Az idézet is ismeretlen volt. A filmrészlethez nem írták oda miből való. Ott hagytam és felpróbáltam néhány ruhát a szomszédos turiban. Rossz szabásúak voltak, és mind előnytelenül állt formátlan testemen. Az anyag egyszerű volt és olcsó. Az ár ehhez képest aránytalanul magas. Visszaakasztgattam őket a helyükre és megfogadtam, hogy többé soha már nem eszem. Néhány perccel később elhaladtam egy könyvesbolt mellett és belém nyilallt, hogy talán vehetnék egy könyvet. Kínosan éreztem magam az üres könyvkupacos hangárban. Suttogva köszöntem, mert valahogy úgy éreztem valami ilyesféle tiszteletet érdemelnek a kötetek, meg a beléjük feccölt rengeteg energia, amivel az írók szenvedtek. Akárcsak a templomokban, szinte csak leheltem a köszönést az eladónak, aki nem kérdezte meg segíthet-e.

Céltudatosan kerestem a romantikus regényeket, vigaszt szerettem volna találni, beteljesülést, ami engem nem várt otthon, ha végeztem a munkával. Hosszas keresgélés után ráakadtam - találomra - egy amerikai írónőre, akinek trilógiája harmadik kötetét forgattam. 

- Elnézést! Meg van ennek az első része? 

- Mondja a címét.

- A Sötétség és Fény angyalai

- Ilyenünk nincs.A Jóslat van, meg az Éden.

Összeráncoltam a homlokom, és újra megforgattam az Édent. A hátulján azt írta A Sötétség és Fény angyalai trilógia első kötete: Az Őrző.

Az Őrző nem volt meg az eladónak, így visszatettem a polcra a trilógia utolsó darabját, és megvettem egy másikat ugyanattól az írónőtől, amihez nem kellett elolvasnom előtte kettő másikat. Hazafelé menet már félúton jártam a regényben, könnyen gördültek szemem előtt a szavak, és terápiásan hatott, hogy beszippantott a történet. 

A biztonság kedvéért rákerestem otthon a Az Őrzőre. Az eladónő megkérdezte ugyanis, hogy rendeljen-e belőle, két nap alatt megérkezik. De megkértem, hogy ne tegye. Gondolatban inkább átböngésztem a netet, hátha ráakadok egy pdf-re. Megtaláltam. És alatta a Az Őrzők (Watchman) című filmet is. Tudtam, hogy ezt meg kell néznem, mert kultusz képregényfilm. Kötelező filmes alapműveltség. Sznoboknak főleg, így egyből a rendezői, három órás változatba nyúltam bele. Felváltva néztem kicsit a filmet és olvastam a könyvet. Ezzel szórakoztattam magam a nap hátralévő részében. Amikor az első harminc perc után feltűnt egy karakter a filmben. Megfordult premier plánban egy ablak előtt a lencse irányába, én pedig kimerevítettem a képet. Ez volt az a részlet, amit reggel megláttam és kerestem, hogy milyen filmből lehet. És aztán persze nem találtam.

"Hinni kell benne, hogy okkal történnek az események körülöttünk. Egy másik nagyobb erő által mozgatva a parányi részecskéket."

A legkevesebb amire gondolni tudtam, hogy mekkora volt az esélye, hogy ezer könyv közül azt szeretném majd megvenni, aminek címe elvezet a film címéhez, amire kíváncsi voltam még reggel. Ráadásul az internet brutálisan szétáradó információs forgatagába szinte biztos voltam benne, ha nem mentek el egy képet, linket akkor többé sohasem jut már eszembe, egyszerűen elsodor a többi inger. Egyszerre ámulatba ejtett és megrémített ez a helyzet. Egy egyébként jelentéktelen esemény az életemben összeállt a véletlenek, vagy egy felsőbb erő által puzzle darabkák módjára, és úgy éreztem, hogy ehhez igazából semmi közöm nincs. 

Amellett, hogy egyedül élveztem ki ezt az apró és izgalmas természetfeletti kisülést, kicsit meg is nyugodtan. Beigazoltak a puzzle-ok, amik a szemem előtt álltak helyre, hogy ezt most egyedül kell átélnem. 

...

Az okos ember tovább él

Mostanában reggelente olyan érzés hullámzik a mellkasomban, mint amikor egy leégetett iskolában már jóval a katasztrófa után meg-megszólal néha a szünetet jelző csengő. Feldereng, hogy itt egykor valami rendszer működött, amiben a diákok, tanárok és karbantartók a mindennapjaikat élték. De igazából már csak kísérteties utóhangja annak a pillanatnak, amit a purgatórium előtt a pokolba kívántunk. Miért kell megtenni folyton ugyanazokat a dolgokat? Felkelni hajnalban, hogy időben iskolába érj. Aztán végig hallgatni azt a sok szart, hogy valaki kikérdezze tőled. 

Itt, egész pontosan a kettő között - ahová ismét kerültem - nincs semmi. Üresség van, párnába ordibálás. Kötelező, érdektelen egymásutániságok. Enerváltság és elromlott könnycsapok. Egyik délután, ahogy hazafelé vettem az irányt, úgy döntöttem nem várom meg a buszt. Most ahol tudok, inkább sétálok. Szóval ott álltam a megállóban és láttam, hogy jön a buszom. Lassított felvételben persze. A sofőr komótosan befordult a szigetre, én meg a másodperc töredéke alatt leléptem és elképzeltem milyen lenne ha most elcsapna. Mennyire fájna? Emlékeznék rá? Maga alá gyűrne ez a nagy paneltenger, és felhorzsolná az arcom a beton? Eléggé fájna, hogy kitöltse az űrt? 

Ezek a kérdések nem mozgatták a sofőrt. Vagy a buszon utazókat. Vagy anyát, apát és a testvéremet. A kevés barátom, akik maradtak, jó ideig nem érdeklődtek utánam. Csak napokkal az eset után csörrent meg a telefonom, mikor nem a munka és kötelezettségeim kapcsán kerestek. Utána már futótűzként terjedt a hír. Hirtelen nagyon fontos lettem. A bűntudat gennyes pestis módjára burjánzott el néhány emberen, akik az amúgy tőlük teljesen független eseményeket a maguk számlájára írták. "Hogy hogy nem vettük észre?!"

"Borzasztó tragédia, ilyen fiatalon..." 

De azért akadtak olyanok is, akik gyanúsítgatásba kezdtek, hogy ez mégis csak baleset, és kellene tanácsolni a buszsofőrt gondatlanság miatt. Meg persze ott voltak azok, akik önzőnek és mérhetetlenül idiótának tartottak, amiért ezt teszem a külvilággal. Ugyan mi lehet akkora probléma amit nem lehet megoldani? Egy lecseszés a munkahelyen? Vita a pároddal? Egyes a suliban? Azért ezek nem eget-verő gondok.

Nem haltam meg.

A pillanatba belefagyva éreztem, hogy a cselekedet súlya rám nehezedik. Olyan volt, mintha lepergett volna ezer és több millió év a szemem előtt. Aprócska porszemcse volt minden élet, amiben az összes érzés, intuíció csupán néhány szemvillanásig tart. A nagy egészhez képest az én esetem nem tartott tovább egy fájdalmas oldalba-bökés érzeténél.

Jött és ment. Volt akinek pár nap szenzáció, másnak több hónapos depresszió. Az élet átértékelése.

De én nem haltam meg.

A pillanatba hibernálva láttam, hogy milyen picik vagyunk. Ebben a percben is millió csúnya, ráncos újszülött töri ki útját a fény felé, és megállíthatatlanul elindul számára az élet kereke, amivel nem lehet megállni, csupán (szerencsés esetben) nyolcvanegynéhány évszakok váltakozása múltán. És ahogy előtte, utána sincs semmi. 

A busz elé lépés után tovább próbálkoztam a purgatóriumban. Eleinte keserű-mókásnak találtam, hogy a velem ugyanazon szituációban vergődők megpróbálnak kijáratokat keresni. Visszamászni az időbe, hogy végül ne fulladjanak vízbe, ne zuhanjanak le épületről, vagy ne adagolják túl magukat. Az tett engem mássá tőlük, hogy én tudtam: itt nincs EXIT. Ők pedig azt mondták puhány vagyok és gyáva. Nem igazi harcos. Nekem erről más volt az elképzelésem. Az aprócska porszemek vergődtek körülöttem, és évezredes tapasztalattal rendelkező szikláknak kiáltozták egymást. 

Még nem haltam meg.

De már picit olyan. Mert fájó az üresség. És most, hogy nem keresem a kijáratot, én vagyok az egyetlen aki megtalálja. Felülök a hullámzó forró betonon, és hagyom, hogy a felszínen lebegjek egy darabig a hisztériázó, bűnbánók között. El fog sodorni másfelé. Na nem ki, csak el. Ha meglátom a Szigetet... addig még van időm kitalálni, hogyan evickéljek ki.

Thinking out loud #2

1. Ma reggel a buszon megláttam egy madár alakút nejlonzacskót. Ahogy a szél legyezte a szárnyát, azt hittem az utolsókat rúgja. Majd ebéd előtt az utcán átsétálva láttam a halott galambot is, amiről azt hittem egy kupac szemét. Gondolatban még odébb is piszkáltam cipőm orrával, amíg rá nem jöttem mi is az valójában. Milyen fura, hogy a halott dolgokat élőnek látom, de az élőket igazából már halottnak. És úgy istenigazából ebben a történetben minden halott volt.

2. Szia drága Anya! És Drága Apa! Itt vagyok a semmi közepén. Nem látok semmit, nem hallok semmit, és nem tudok megszólalni, már mozogni sem. Hullanak a könnyeim, és borzasztóan sajnálom, hogy cserben hagytalak Titeket. Ilyet csak akkor teszek, ha fáj a szívem. Minél jobban fáj, annál messzebbre szoktam menni. Aztán egyszer csak annyira megfájdult, hogy kifutottam a semmibe. Ez lehetett az édes, sós illatú végtelen. Meleg volt, tűzött reggelente a nap. Kértem egy szál cigit, és rágyújtottam. Nem fogok rászokni - mondtam a lánynak. Az esti hűvös szellő jót tett a megégett bőrömnek. Tisztán látszottak a csillagok. Megfogadtam, hogy ezt nem felejtem el. A víz egészen a lábunkig hullámzott, és elképesztően hatalmas volt a Hold. Már nem sokáig lógázhatjuk a lábunkat, reggel korán kell felkelni. Késni pedig nem lehet. Féltem egyedül a parton, de a társaság is teher volt most, mert küzdöttem a pityergéssel. Olyan gyönyörű volt, és én nem érdemeltem meg ezt a fájdalmas szépséget. Mert csak úgy élhettem át, hogy valaki összetöri a szívem. Felpakolok egy pár holmit, és faképnél hagylak Titeket. Erre nincs mentség, nincs jó szó. Ha tudom, hogy évekkel később is kísért majd ez a bűntudat, talán másképp döntöttem volna. A lecke valahol előre fel volt írva, nem tudhattam, hogy ilyen kemény némelyik házi feladat. De akkor este az a szépség keserű szájízzel elfacsarta a szívemet. Vajon viszontgondoltak Rám így a Csillagok?

3. Mi történik ha elengedem a kezeket?

Kétféle elengedés van. Az egyik után melankolikus beletörődéssel fogadom el, hogy többé nem lehet... talán vissza is megyek párszor, és ha engedi újra ráfogok, hogy elengedhessem. Hiánya forgolódós, kitapogatom magam mellett a helyet. Bevésődik lassú, hosszú munkával a zsigereimbe. És valahogy mégis könnyebben szertefoszlik, mint a füst. Parazsából startra készen áll, hogy lobbanjon egy új tűz. Kiszámíthatatlan mikor, mire hogyan reagálok.

A veszélyesebb amibe eddig botladoztam, amikor jön a pánik. A fuldoklás, amivel mikor viccelnek fellobban a gyilkos harag és düh. Ami nem poén tárgya. Amiről bizonyára javarészt senki sem tud. Ez belül elszorít mindent a tüdőben, torokban. Hagyja hogy az egész test lüktessen, robbanásra készen álljon és csak sajog. Igazából már nem is kell. De akárhányszor visszarebben egy kép, nosztalgikus langyossággal süppedek el benne. 

Melyik a szerelem?

Válaszold meg a kérdéseket a blogodon

1. Mi az, amit ma meg tudsz tenni, de tavaly még nem voltál rá képes?
Bizonyos pánik helyzetek kezelése.

2. Mi az, amire a legtöbbet gondolsz mostanában?
A fogyásra.

3. Itt és most, ebben a pillanatban, mi az, amire a legeslegjobban vágysz?
Nem tudom. De ha nem kapom meg, k*rva nagy baj lesz.

4. Hogyan állítanád fontossági sorrendbe a következő szavakat: boldogság, pénz, szerelem, egészség, hírnév?
egészség, szerelem, hírnév, pénz, boldogság. Ezek ebben a sorrendben egymásból következnek.

5. Ha egyetlen szóval kellene leírnod az elmúlt hónapodat, mi lenne az a szó?
Munka.

6. Mi jelenti az első számú motivációt az életedben jelenleg?
Jobb embernek kell lenni.

7. Egyetlen mondatban válaszolj: ki vagy te?
Látszat heroikus, emocionális zsarnok.

8. Miről szeretnél ismert lenni?
Hogy másoknak segítek.

9. Ha otthonodtól 10 ezerkilométerre kellene költöznöd, mi lenne az az egy dolog, ami a legjobban hiányzik neked?
Hogy már nem hiányolnak itthon.

10. Mit gondolsz, egy év múlva miben fog különbözni az életed a mostani mindennapjaidtól?
Talán máshol élek majd.

11. Ki az, aki mellett jobban érzed magad a bőrödben?
Ez folyton változik. Most épp Nyomi.

12. Mi az a három tulajdonság, ami a legfontosabb számodra a barátságban?
Lojalitás, önzetlenség, és hogy néha fizesse a fagyimat.

13. Mi az, amit nem tettél meg, mert féltétél a következményektől?
Nem maradt külföldön.

14. Mi az, amire már kisgyerek korod óta vágysz?
Extraordinary spiritual life.

15. Mi az, ami miatt még nem érted el azt, amire vágysz?
Mert ez képzelt világ. Daah?!

16. Mit teszel akkor, amikor semmi sincs, ami fel tudna vidítani?
Nyögök, szenvedek, és eszek.

17. Mikor tűnt fel először, hogy az élet nagyon rövid?
Amikor beteg voltam és azt hittem meghalhatok.

18. Mi az, amire több időt szeretnél szánni?
Hogy más embereknek segítsek. (és a személyiségfejlesztésre)

19. Mi az a dolog, amit mindenki csinál körülötted, és te még sem szeretnéd megtenni?
Paulo Coelho-t olvasni. SOHA!

20. Mi az a probléma az életedben, amit újra és újra elnyomsz magadban?
Skizofrénia. Sokat forgunk ezen.

21. Mit gondolnak rólad mások, ami egyáltalán nem igaz?
Hogy nagyképű vagyok. És flegma. (Ez lehet kicsit igaz. De csak mert megtehetem.)

22. Mi az, amit senki sem vehet el tőled?
Van pár titok, amit senkinek sem mondtam el. De csak mert über cikinek érzem.

23. Mi az, ami nélkül nem bírnál ki egy napot sem (legalábbis nehezen)! 
Ölelés.

24. Ha visszatekintesz a múltadra, mi az, ami a leginkább hiányzik?
A folyamatos írás.

25. Gondolj a múlt évedre: mi az az élmény, ami a legtöbb örömmel tölt el vagy a legjobban megnevettet?
A múlt év borzalmas volt. De a fogyás miatt sokan dicsértek és ez jól esett.

26. Mi a legfontosabb dolog, amiben szeretnél változni/fejlődni az elkövetkezendő egy évben?
Kevésbé legyek önző, járjak el többet edzeni, tágítani a perspektívát a világegyetemben és egyszerűen egészségesebben élni. (Új embereket megismerni)

27. Ha nem most, akkor mikor?
Akkor valszeg soha.

28. Mit tettél eddig, amire NAGYON büszke vagy?
Néhány hónapig remény voltam a reménysugaraknál.

29. Mi az, amit nemrég tanultál önmagadról?
Hogy ugyanolyan hisztis vagyok, mint bármelyik nő...semmiben nem különbözöm tőlük.

30. Mire szeretnél emlékezni egész életedben?
Arra, hogy kik szerettek igazán, ez életben tart.

31. Mi az, aminek a modern társadalomnak nincs is szüksége?
Képzelt profilokra, amiben mást mutatunk mint akik vagyunk.

32. Mi az az egy dolog, amiben teljesen biztos vagy?
Hogy nem én vagyok az egyetlen a problémáimmal. Ja. Mások is vannak.
33. Ha lehetne egy üzeneted, amit az egész világ számára eljuttatsz, mi lenne az?
A medvecukor SZAR! Ne vedd a szádba!

34. Mi az, amire azt mondtad, hogy SOHA, és a végén mégis megtetted?
Hohóhóó :DDD neehem. Nem, ezt nem... 

35. Mi az, amiről egészen más véleménnyel voltál öt évvel ezelőtt?
Azt gondoltam a vegetarianizmus hülye dolog, és ha törik ha szakad, filmes leszek.

36. Mi az, ami nem tartott örökké, de mégis megérte?
Semmi sem tart örökké...?

37. Ha visszamehetnél az időben, és elmondhatnál valamit az egykori önmagadnak, mi lenne az?
Ne rettegj annyit! (Avril hello kittys díszletben táncol néhány év múlva egy klipben, ne vedd meg azt a cd-t...)

38. Ha tudnád, hogy 60 másodperc múlva meghalsz, mik lennének az utolsó szavaid?
Remélem a következő jobb mozi lesz!

39. Ha vége az életednek, vajon több dolog lesz, amit megtettél, vagy több, amit csak szerettél volna?
Inkább legyen az utóbbi. Egy álmodozónak jobb, mint annak aki előtt már nincsenek célok.

40. Melyek azok a kérdések, amelyeket gyakran felteszel magadnak?  
Ez megint ugyanaz a loop? Miért kések el mindig? Hol vannak a dolgok amiket megint elhagytam? Miért nincs soha pénzem a hó végén? Vajon hány kalóriát kell elégetnem egy nap ahhoz, hogy holnapra szupermodell legyek? Nagyon freak vagyok? Agydaganatom lesz? Elrákosodott valamim? Használhatja más is a fogkefém bacitámadás nélkül? Látnak a csillagok? Ha lejárt a méreg szavatossága mérgezőbb? Mitől vagyok fáradt folyton? Halálos betegség jele? Ha minden nap csak két percet késik a villamos, akkor fél év múlva érkezik? Mi az a csipogó hang reggelente, ami a tíz emeletes aljából érkezik? Bomba? Na jó lefekszem aludni...