Többé már

nem dobja fel a facebook a neved a chatlistámon. Akkor sem ha online vagy.

Ma nem fogok panaszkodni

Ma nem fogok panaszkodni. Többet legalábbis nem annál, mint amennyit reggel óta tettem. Nem tudtam még eldönteni melyik segít jobban. Az, ha elnyafogom ami éppen kitörni készül fáradt agyamból kora reggel, vagy az ha visszafojtom és pozitív gondolatokat árasztva én magam is pozitív leszek a végén. Aki rájött a válaszra, árulja el nekem.

Írni szeretnék. Na nem ilyen idióta áttetsző blogbejegyzéseket, aminek se füle se farka. Meg úgyis csak én értem. (néha talán zsebibaba, mióta elszakadtál már te sem...) Valami komolyat mint régen. Olyat, amin dolgozni kell, megmozgatja a gondolataimat, a fantáziámat, nem maradok vele egyedül. Mindig találtam kifogást rá, hogy miért nem megy éppen... és nem sok érdemleges dolog született az elmúlt években. Amit meg gyerekként írtam nyilván nem számít. Mintha egy absztrakt szobor mellé tenné az ember a krumplinyomdát. 

Az egész nosztalgia érzés a hétvégéről követ. Tegnap beletúrtam a gyerekkori naplókba, és természetesen nem tetszett amit láttam. Azon túl persze, hogy állandóan a pasikról picsogtam. Valahol ki kellett írni, mert beszélni úgy őszintén nem szerettem róla másokkal. Meg hát az is benne van, hogy a hét eleji témazárók mellett ennyi történt velünk összesen. De azért megbújva minden füzetben van valami rémisztő. Olyasmi, amit ha én a saját gyerekem naplójában olvasnék rettentően megijednék tőle. 

Sokat gondolok a halálra. A fejemre húzom a takarót és elképzelem milyen, mikor rám zárul a koporsó fedele. De néha azon is elmélkedem a halál pillanatában mit fogunk érezni. Érzünk-e egyáltalán? Vagy megbénul az elménk és a grimaszba torzult vonásaink tükröződnek csak a szemünk előtt, ahogy kiszáll a lélek. Mennyi ideig tart, amíg elcsordogál az összes vér a végtagjainkból. Olyan lesz mint mikor kiszárad a szánk és cserepes lesz? Aztán most inkább a "mikor" érdekel. Számolom: egy, kettő, három. Telnek az évek. És hogy én mennyire aggódtam, hogy elmúlik a pillanat, amitől amúgy is okádhatnékja van az embernek. Mintha egy darab fekáliához ragaszkodna, csak mert az övé. Ezt legalább a kutya se veszi el. Mert ugye az ember mindent visz, amit mozdítani lehet. 

Tehát a "mikor" valamivel talán fontosabb is, mint a "hogyan". És csak egy hajszállal fontosabb a "miért"-nél. Főképp azért, mert azt félig meddig sikerült ideje-korán kitalálnom. A feljegyzések szerint azért születünk, hogy haljunk. És azért halunk, hogy a következő szülessen. Na és nem mondhatni, hogy komoly kutatásokat végeztem volna tizenévesen a lélekvándorlás témakörében. A tudatállapot kettőssége viszont azt súgta, hogy nagy paletta minden érzékünk, a színek pedig csak a képzelet. De hogy mitől lesz valakinek vidám színű a festménye, a másiknak meg depis, arról fingom sincs. A tudományos magyarázat meg nem csakhogy untat, de le is szarom. 

Csak egy pár pillanatra kezdett neki a zápor. Most már ki is sütött a Nap. Még a természet is igazol. Semmi sem örök. Elmúlik ez is, meg elmúlok én is. Jó lenne tudni mikor. Talán nem férnek bele majd olyan dolgok, amikre most még azt hiszem, hogy vágyom. Megfogadom, hogy bátrabb leszek holnaptól, és szájon csókolom aki megvár a vonatállomáson, vagy a buszfordulóban. Persze aztán nem így lesz, hiszen az állapot azt diktálja majd: ez csupán egy metafora.

.

Érdekel. Mindig.

XX

Egy másik univerzumban is bizonytalan vagytok. Állandó vizsgálódást terel sok nevetés. De hidd el nekem kétkedő 5, hogy már nem vagyok olyan szörnyűséges mocsaras mély önmagamban mint korábban. Az már nagyon nagyon távol... Segít, hogy úgy néznek Rám, ahogy Te soha. Csak valami sose jó. A bőségben is a hiányra gondolok. És szeretném biztosra tudni, hogy a biztonság, a szeretet a jövőben meddig tart még? Egy perc fényévnek tűnik, és nem azért mert gyorsan múlik az idő. Kevés idő alatt milliót élek meg. Mint fekete a fényt nyeli el, tünetmentesen kiégnek majd bennem a benyomások. És gyűlölöm, mikor már tudom, hogy igazad van, de akkor is cáfolni fogom amikor beteljesül. Egyszer mondj nekem hiteles hazugságot, ami ábrándba ringat az igazságok felett. A Te szádból akarom hallani. Nem baj, ha közben nem vagyunk teljesen magunknál. 

Fade in

"- Why didn't you call me? At least once...

- My heart was bleeding. I had to stop - to survive."

Düh

Nyitva volt az ablak az ágy felett, és a párás, fülledt-meleg levegő beszökött rajta megtáncoltatva a háromszínű szaténfüggönyt. A felszerelt fényfüzér meg-meglibbent ennek hatására. Nem volt csendes az éjszaka. Az utcán is rengetegen jártak a kései (vagy ki tudja talán korai) óra ellenére. Az egyik sokemelet valamely pontján, betonpanelek mögött, egy üdítő tüdőszínű szobában felriadt a lány. Valami nem volt teljesen rendben. Nyitva volt az ablak az ágya felett, és ilyenkor sok minden behallatszik, amit álmából korábban már szívesen kizárt volna. Most viszont valami egészen más keveredett az utcazajjal. Egy férfi öblös, mély hangját hallotta kint a bejárat előtt dübörögni. Öklével csapott az ajtóba, hogy belezengtek a falak. Nem tudta pontosan kivenni mit hall, de érezte áradni a dühöt valahol a folyosón át. Rálátott az ajtóra, de nem mert kimenni. 

"Hiszen rám senki sem dühös!" - gondota. "Nem követtem el semmit!"

Lassan elhalkult a dörömbölés, odalent egy szinttel hangosan, zajosan recsegve szólt a tévémoraj. Bizonyára összetévesztették az emeletet. 

Már eltelhetett jó tíz perc csenddel, mikor kimerészkedett a lány saját folyosójára és a kukucskálón keresztül meg merte lesni, van-e valaki odakint. A lépcsőház sötét volt. Mivel aludni nem tudott már, úgy döntött tesz odalent egy sétát. A gondolkodás és a séta kettőse néha lefárasztotta annyira, hogy aztán visszadőljön kicsit aludni. Értelme persze nem sok volt, mert hamarosan az ébresztőideje is közeledett, de a Nap még messze járt, és a sötét utcák odalent nem voltak kecsegtetőek. 

"Majd megnyújtom a lépéseket." - gondolta. 

Az épületből kijutni gyerekjáték volt. Ám végig úgy érezte követi a titokzatos férfi, aki az ajtóját csapkodta. Meggyőzte magát egyik-másik lépésnél, hogy csak a félálomban ért transz játszadozott el tudatával, és mindez csupán hallucináció volt. De később megint bizonyítékokat talált arra, miért voltak valósak a hangok és érzések. Már öt háztömbbel odébb járt, mikor a sötétben arra lett figyelmes, hogy egy fiatal fiú, ingadozva egyensúlyában négykerekű járművet - azaz ismertebb nevén autót próbál felfeszegetni az ajtajánál fogva. A lány a látványtól megtorpant. Várt egy vagy talán két percet is, majd behúzódott annak a háztömbnek a verandájához amelyik előtt éppen ácsorgott. Így az utcalámpa fényéből kikerülve, nyugodtan figyelemmel kísérhette az akciót. Mikor az illetőnek - aki alig lehetett huszonpár - sikerült véghez vinni tervét, a lány elismerő hitetlenkedéssel bámult rá a biztonságos sötétségből. Eszébe sem jutott, hogy rendőrt hívjon. Túl mókás volt a jelenet, még elrontották volna a látványt. Meg aztán esze ágában sem volt belekeveredni egy ilyen ügybe, ahol később beidézik majd tanúnak, és még később rászabadul a maffia. Az ismeretlen tolvaj dülöngélve bevergődött az autóba, mindeközben kétszer ütötte be halántékát valahova, ahol túl alacsonynak bizonyult a jármű az egyébként hosszú végtagjai számára. Másodjára sikerült beindítani a járművet, amivel először a járdaszigetnek tolatott, majd megfordult és egy egyirányú utcából ellenkező oldalon felpörgette a motort. A lány kezdte magát kényelmetlenül érezni, hiszen a fiatal éppen arra tartott az autóval, amerre ő bujkált. De nem volt mit tenni. Már nem lehetett előbújni, akkor egyenesen a fénybe sétált volna.

A tolvaj lassított, mikor elhaladt a veranda előtt. A sötétbe húzódva szinte lehetetlen volt bármi is meglátni, a lány mégis meg mert volna rá esküdni, hogy a másik észrevette őt, mert tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott. Megmagyarázhatatlan érzések kavarogtak benne. Arról, hogy az illető talán nem is akarja ellopni az autót, csak tesz vele egy kört vagy ilyesmi. Aztán majd csálén visszatolat a parkolóba, hogy közben lesodor egy kevés műgyepet a parkban. Az ideiglenes sofőr viszont nem gondolkodott ilyesmin. Valami egészen más járt a fejében, ami miatt a többi - sokak szerint lényeges - dolgok, egy pár pillanatra nem kaphattak teret. Újra felbőgette a motort, a gyorsulás a rövid táv miatt aligha volt sikeres, de így is hatalmas energiákkal csapódott bele az egyik jelzőlámpába az utca végén. A lány a pukkanásra kénytelen volt leszorítani a saját fülét. Még soha nem látott ehhez foghatót. Harminc méter távolságban autóalkatrészek repültek, csapódtak és gurultak szét. Büdös, émelyítő kocsiolaj áztatta az aszfaltot. A jelzőlámpa meg élettelenül fityegett vaskos csavarokkal körbevéve, éppen felfogta egy közeli villanyvezeték, ami miatt nem zuhant keresztbe az úton. 

Aztán egy darabig csönd volt. Mindenhol rettenetesen fülzúgós, szédítő csend volt. A sétához nem hozott magával semmit, csak egy kulcsot, meg a cigarettáját. De az egyik többemeletes panel erkélyére felpillantva már látta, hogy valaki aki felébredt a robajra, mentőket és rendőröket hív vélhetően. Nehézkesen megindult a baleset irányába, kicsúsztak a kezei a zsebéből. Rettentően félt, mit talál majd a füstölgő autóban, de a kíváncsiság hajtotta előre. És akkor benne ült ez a srác. Összesen egy karcolás rajta. Kiszállt a kocsiból, és leroskadt a járda szélére, átkarolt térdeire támasztotta homlokát. 

- Jól vagy?

Nem érkezett válasz. Úgyhogy a lány lehajolt és mielőtt elárasztotta volna az éjszakát a szirénazaj, megkínálta a másikat egy szál cigarettával.