Loneliness

Ha előre tudom, hogy ilyen egyedül leszek, mire felnövök, alaposabban átgondolom a világra jövetelt.

Egyre nehezebb ébren maradnom

 Egyre nehezebb ébren maradnom. Egyre nehezebb az ágyból kisegítenem az élni akarást. 

Mindig egy szemhunyásra van a legnagyobb feladat; tovább menni, ahová már nem is akarok.

Kérni segítséget oda, ahol nem segít semmi.

De voltam már itt, tudom hogy nem igaz. Az örvény alján egy tézis vár, amit ha elhiszek, összekucorodva rámnehezedik ez a fekete súlyos nyomás, mint a Mariana-árok mélyén a biztos fulladás. 

Itt hűvös van és sötét. Idelenn süket vagyok, kihalt országok hullámzó iszapja leng körül. Reszket a lelkem, mert ha mindennap sírok, kimosom a száraz árkot a Duna parton és nem lesz rakpart, ami feltartson, nem lesz pillér ami elbírja hasztalan testem.

Miközben gyerekek kacarászva körbefutnak a halálra gondolok. Már nem is látom őket, életük kezdetén, mandulányi lehetőségük vadburjánzó erdők sokasága. Már a nyomott hűvös sötétségben vagyok. Kimegyek sírni, de nem szabad ezt sem. Nem ijeszthetek meg senkit. Apa utánam jön és megpróbál pillanatot találni a káoszban, nem hibáztatom, hogy nem sikerül. 

Próbálok neki szólni lentről. Apa! Segíts kérlek, fogd meg a kezem. Eléred? Az aprócska elhaló lélekhang nem jut fel a felszínre. Azt mondja, ne legyek szomorú. Nem vagyok egyedül, ők mindig itt vannak nekem. 

Apa! Anya! Itt vagyok a mélyben! És fázom...és egyre nehezebb ébren maradnom...

De nem hallanak. Amikor rájövök, hogy senki sem hall, nem erőlködöm többé, hogy tartsam a rámnehezedő víztömeget a mélyben. Mamára gondolok, aki rögtön papa temetése után megkérdezte tőlem, mennyi volt a temetés. Egész életében egyetlen egyszer megpróbálta kiszámolni a közelgő halála költségét, hogy azt ne nekünk kelljen kifizetni. 

Nekem is van egy borítékom mama. Valamit mégiscsak tanítottál nekem.

Búcsú ettől a rohadt szutykos okádék élettől a 33. Szülinapomon

 Megnyugtat ha folyton úgy csinálok, mint aki lezár, elenged, búcsúzkodik. Szomorú leszek tőle és ez a szomorúság olyan otthonos, hogy képtelen vagyok tőle megszabadulni. 

Viszlát élet! Nem voltam különösebben kiemelkedő semmiben. Nem voltam feltűnő tehetség és nem voltam sajnálni való lúzer sem. Értettem egyes dolgokat és még többet nem értettem. Szégyenkeztem amiért nem vagyok olyan, mint a többiek és lélekszakadva próbáltam megszabadulni attól a valakitől ,aki hasonlított mindenkire. Nem tudtam nemeket mondani, mikor bántottam és nem tudtam igent mondani, mikor szerettek. Hazudtam szépet, nyomorultat. Mondtam igazat, ha senki nem kérte. Megjegyeztem haszontalan dátumokat, elfelejtettem szeretteim születésnapját. Nem mertem kérni és nem tudtam megállni, hogy adjak. Hangos voltam a csöndben és néma volt a zajban. Se hasznos, se érdekes nem voltam. Nem tudok vezetni, veszekedni, verekedni. Nincs férjem, gyerekem, családom, kertes házam, zöld gyepem, hintaágyam, fagyasztóban wok zöldségem, szabad hazám. Nem tettem semmit, nem mentettem életet, engem sem mentett meg senki. Mielőtt meghaltam azt hittem mégis van valami csavar. Hogy majd beront valaki, aki azt mondja értékes vagyok, kéne még pár év. Pár év szomorúság - válaszolnám. De bombabiztos vagyok, pontosan tudom már melyik kábelt vágják el a filmben. 

Sokat sírtam. Nevettem is, csak azt sose egyedül. Sokat sírtam, mert az én dolgom, hogy sírjak. Különösen a szülinapomon, ami ékes bizonyítéka értéktelenségemnek. 

Nincs semmi csavar. Rendes lezárás sincs, olyan amit én írnék magamnak. Csak... Egyszercsak nem sírunk már többet és ez is elég.

mi a baj velem?

 

Most már hosszú évek óta - igazából mióta a beléptem az igazán felnőttek korosztályába - gondolkozom azon, mi a baj az ízlésemmel. A barátnőimmel sokat hülyéskedünk azon, hogy a kisfiús pasik jönnek be, meg azok, akik helyesek, de nem ultra férfiasak. Aztán rájöttem, hogy ez nem is igaz. Szeretem a borostát is, meg azt is ha férfiasak. Melyik állítás az igaz? Az tetszik, ha fiatal egy srác vagy az taszít, ha idős? 

Kicsit mind a kettő, de leginkább az utóbbi. Leggyakrabban a huszas éveiben járó kölykökre gondolok úgy, mint a huszas éveim szomorú hiányára. A gimiben és az egyetemen nem sok romantika jutott, és kamasz elmém valahol megrekedt a disney hercegek iránti vágyódásban. A megrajzolt arcélük és barátságos tekintetük olyan archetípus volt, amit mindenféle erotikus sóvárgás nélkül is el lehetett képzelni a daydreamben. A szex szinte nem is kellett, hogy ennek része legyen. És nem is tudom kijelölni a napot, amikor nem töltött el szégyennel annak gondolata. 

Végül aztán soha nem is estem át a normálisnak gondolt késő kamasz években olyan tapasztalásokon, mint a többiek. Arra gondoltam talán azért, mert a fiúknak nem kellettem. Csak nem ilyen lány kellett nekik, mint én. Felnőttként is sokadik opciót láttam a testemben. Vagy legalábbis olyasmit, amit akkor választanak, ha minden más opció már nem opció. Furcsa, kicsavart helyzetekben találtam magam, ahol élveznem kellett volna, hogy valaki szamarat tart az ágyában a ló helyett, én pedig becsülettel "i-á"zok, mikor kéri. De csak addig, amíg meg nem találja a lovat. 

A "Precious - a boldogság ára" című filmben, a főszereplő - kórosan elhízott lányt az apja megerőszakolja. (Meg teherbe is ejti, de ez most mindegy.) A lényeg, hogy húsz voltam, mikor ezt a jelenetet láttam és arra gondoltam, egészen olyan ez az egész, mint amikor fogyatékossággal élőket erőszakolnak meg, mert azok úgy sem tudnak szólni érte. Vagyis olyan, mintha állatokkal erőszakoskodnának, mert ők nem tudják elmagyarázni mi történik velük. Talán mivel az agyuk is csökevényesebb, kevésbé fejlett...nekik mindegy is. Nyomorúságos, értelmetlen életük holnap folytatódik és majd a kérődzéssel lesznek elfoglalva, nem pedig azzal, hogy valami olyasmit tettek velük pár percig, amit nem akartak. Akkor a húsz éves elhízott testemmel így gondoltam magamra. Megrázott, hogy a Precious nevű lányt senki - még a saját apja és anyja sem veszi emberszámba: mert kövér. Lehet akkor is megverik, ha vékony. De ő történetesen kövér és történetesen úgy tekintenek rá százhúsz percen át, mint akinek nincsenek érzései, amiket meg lehet bántani. A dohányfüstös férfihang, és az övcsattal való babrálás vészjósló zaja, már akkor arra késztetett, hogy összeszorítsam a combomat. Emlékszem arra gondoltam: ha egy bácsi így közeledne, én megrúgnám.

Pedig már nem voltam abban a "bácsizós" korban. Sőt, az egyetemi tanáraimat volt, hogy letegeztem. De ha egyikük zh írás közben megfogta a vállamat, szörnyen kellemetlenül éreztem magam. Ellenben azonnal beleszerettem az első fiúba, aki kölyök volt még a kölykök között is. Nem lehetett komolyan venni, egy szava sem volt, amit őszintén úgy is gondolt. Dús haja, csibész tekintete volt és azonnal macska-egér játékot kezdett velem. Később erre a pszichológusom azt mondja: egy gyerekkel randizol, miért várod, hogy felnőttként viselkedjen? De mit tegyek, ha ő tetszik?

Noha itt még oké, hisz ez a saját korosztályom. De az egyetem után érthetetlen a megrekedés. Miért nem megyek tovább? Legalább egy harmincas, vagy negyvenes tetszene meg. Van barátnőm, aki közel ötvenéves férfival jár és büszkén sétálgat vele kézenfogva a városban. Titokban undorodom a látványuktól. A férfi kopasz és kicsit pocakos. A tekintete barátságos, de ha arra gondolok, hogy hozzámbújik, olyan mintha egy nagyapa erőszakoskodna velem. Miért gondolok rögtön az erőszakra? Semmi meghittség nincs az ábrándban. Ülünk az étteremben, mellettem a kellőképpen fiatal barátom, szemben pedig ez a furcsa pár, akik egy másik kor dimenziójában vannak. Figyelem a férfit - kicsit vonzó azért, ezt meg is állapítom. De csak mert kedves. Véletlenül leeszi magát és zavartan szabadkozik, a barátnője segít neki letörölni a pólójáról a bolognai foltot. Jaj ne... mint az idősek otthonában, a papa már nem tudja megrágni rendesen az ételt. Elszégyellem magam, mert a férfi csak negyvenhat. Ez egy teljesen okés kor, én nem vagyok okés. Velem van valami baj. És hipp-hopp olyan korba lépek, ahol már nem lesz kifogásom, hogy miért kergetem ugyanazt a korosztályt, akire a gimi végén vágytam. 

Múlt héten az érsebészeten voltam. Kopaszodó, elhízott nagybetűs Bácsi ült a székben. Kis forgótányéros volt, alig fért el rajta. Olyan volt, mint egy mesefigura, semmiképp sem félelemkeltő. Rögtön idióta viccekkel fárasztott, amiben az asszisztens is fáradhatatlanul részt vett. Leültem a székbe, felírták a panaszokat. Kérte, hogy vetkőzzek le bugyira. Nem alsóneműre. Bugyira. Biccentettem, és nekivetkőztem, ahogy kérte, amíg azzal viccelődött, hogy most el kell viselnem, hogy megbámul. Vagyis "megvizsgál" - helyesbítek magamban. A vizsgálat megtörtént, felfeküdtem az ágyra és hirtelen nem emlékeztem mit beszéltünk, amíg a falnál álltam a bugyimban. Arra gondoltam, remélem nem fogja a combom is megfogni. Csak a vádlim. Vagy a bokám... Dehát ő az orvos. Megvizsgál. Ezt most hagynom kell, aztán mehetek. Megkérdezte híztam-e mióta letettem a cigit. IÁ. Igen. Aztán finoman simogatni kezdte a talpamat, mikor fel kellett feszíteni a lábfejemet. Fájnak az ereim? IÁ. Néha. Üljön fel. Magas a vérnyomása? IÁ. Nem. Azért mérjük csak meg. Százötvenöt. Csak nem én izgatom fel ennyire? Szeretném felvenni a nadrágomat, mert még bugyiban ülök az asztalon, de nem merek szólni semmit, mert fújódik a vérnyomásmérő a karomon. Kifelé menet megköszönöm mosolyogva, hogy ilyen közvetlenek, ez szuper jól esik! Így nem is volt olyan rossz ez a vizsgálat. A bácsi már nem akar tovább velem foglalkozni, de ő is mosolyogva biccent udvariasan. A liftben kicsit émelygek.

Ma, az éjszaka közepén megriadok egy álomból. A régi gyerekorvosomnál vagyok a gyerek testemben. A doktor bácsi megnyugtat, hogy nincs semmi baj, csak megvizsgál. Az asszisztense veri a billentyűzetet, anyu egy kopott fehér fiókos szekrény mellett áll, amire micimackós matricákat ragasztott valaki. Az orvos a derekamnál fogva közelebbhúz magához. Innen látom a vastagszálú bajszát, meg a pórusos orrát. Kedves velem, úgyhogy mosolyogok, de csak bátortalanul, mert anya messze van. Jó, hogy bejött, de állhatna közelebb. Az orvos az állam mögé tapint, majd a fülem mögé, megnyomkodja a bőrt finoman. Egy fém nyelű kanállal lenyomja a nyelvem, azt mondja "Áá"! Én pedig nagyra tátom a számat, meg is dicsér, milyen ügyes kislány vagyok. Gyengéden a hajamat simogatja közben. Húzd fel a pólódat - felhúzom. Nagy levegő - sóhajtok. A sztetoszkóp hideg tappancsa a mellkasomra és a hátamra simul, a hüvelykujjával a lapockámat simogatja. Mind két kezével a hónaljamat is megnyomkodja, két hüvelykujját megtámasztja a mellkasomon. Akkora tenyere van, átérné a testem. Aztán még közelebb húz, és kérdés - kommentár nélkül benyúl a bugyimba. Nem erőlteti be vaskos ujjait sehová, csak letapogat. Aztán mikor vége arcom két felére lassan puszit ad. Minden rendben - mondja. Csak egy kis nátha. Álmomban oldalra nézek az asszisztensre, biztos vagyok benne, hogy látta. De most csak a számítógépen babrál, receptet ír. Felébredek és megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Ez nem álom volt, hanem emlék. Egészen addig megtörtént, amíg kamaszodni nem kezdtem. Arra is emlékszem, hogy akkor rántotta ki utoljára a kezét a bugyimból, mikor a pubertáskori szőrzetet megérezte. Ez az ember még praktizál. És én a mai napig nem tudom, hogy rendben volt-e ez így vagy sem. Hiszen a doktor bácsi csak megvizsgált és valójában erőszakot nem követett el.

Felültem az ágyban és fontos felismerést tettem az álom után. A szégyenben fuldokló kövérek, a fogyatékkal élők és az állatok mellett van még egy csoport, amelyik nem tud szólni, ha nem érti mi történik vele: a gyerekek.

gone

A Stones 69'-es "Hadd vérezzen" albumán van egy szám. Az utolsó. Nem kaphatsz meg mindent, amire vágysz.

Ezek a Tesó című film nyitómondatai. És a büdös életben nem gondoltam volna, hogy itt fognak visszacsatlakozni az életemre. Szóval most hallgatom a Stones 69'-es albumát és arra gondolok, hogyan kell elfogadni, hogy a gyászfolyamatok kuszán, követhetetlenül, de semmiképpen nem lineárisan követik egymást. Honnan tudjam mikor, melyik szakaszban vagyok? Hogy lássam meg így, merre van a vége? Vagy ez olyan, mint a grandiózus történelmi események...csak akkor tudjuk, hogy az volt, ha már túl vagyunk rajta. Soha nem akkor amikor még zajlik.

Ülök a laptopommal szemben, frontálisan tűz a nap, gondoltam így mégis csak jobb, mintha sötétben kuporognék. Ez néha kibillent a komfortzónámból. 

- Ne aggódj. Meg fogsz lepődni, milyen hamar elkopik majd, elfelejti az ember nagyon gyorsan...

- Tényleg? - kérdezem kétségbeesve.

- Tényleg. 

Lágyan mosolyog, iszom a szavait. El akarom hinni mindet, közben észrevétlenül mottómmá válik, amit folyton ismételgetek, hátha őt is megnyugtatja, mert engem akkor öt percre megnyugtatott, hogy elkopik majd...hamar elkopik.

Szomorú vagyok, mert ez egy hamis illúzió volt. Semmiképpen nem hamar, de legalább elkophatna. Visszatérő álmom, hogy megölel. Szerencsére nem beszélgetünk, csak alkalmanként a nyakamba borul, mint aki most jött haza a munkából. Vagy én bújok a kabátjába egy buszmegállóban. Megnyugtató érzés a puha pamut anyagnál hallgatni a szívverését, ahogy a közelségemtől felgyorsul. Aztán már csak szeretettel simogatom a mellkasát, vállát, a nyakát, meg ahol érem. Gyermeki boldogsággal, hogy bármikor hozzáérhetek, beszívhatom az illatát, földöntúli biztonságban lehetek, ha vigyáz rám.

Na de persze nem vigyáz, hiszen nincs itt. Vagy ha itt lenne, akkor sem tenné. Előre felé kéne néznem. Lehet nem véletlen, hogy egyetlen beszélgetést sem tudok lefolytatni álmomban, mert mind nekem kéne megindítani, ami tart valahová. Feltenni a kérdéseket, meg kitalálni a megoldást, és elfogyott az erőm. Belefáradtam a passzivitásba. 

Szóval próbálom távolról küldeni a szeretetet, meg mindenből azt, ami jó. Az a tervem, hogy úgy távolodjak, hogy közben csupa szépséget és melegséget hagyjak hátra. De nem sikerül, mert mindig mikor megpróbálom, szándékos szabotáció indul. Valami bántó mém, vagy a leszarom stílus, na am mind1...csá! És a legrosszabb, a legaljasabb, a legsuttyóbb dolog, ami pályafutásom alatt megtörténhet: a nyilvános megszégyenítés. Óh tudom nagy szavak, ilyet nem szabad használni, hiszen ez már vád. Kivéve ha rólam van szó, rólam bármit lehet mondani. Máglyára való boszorkány! Manipulatív éteri gonosz, a férfiak megrontója, a pusztító drog, egyenest az ópium maga, ami a nyomorba taszít!

Csak egy ártalmatlan komment volt, amiről pontosan tudja, hogy eljut majd hozzám, ahogy az előző is. Ha a kérdés bal oldalról közelít, akkor nem is nekem szólt...de ha jobbról, akkor ne haragudjak, maga sem tudja mi történt. Én meg az őrület határán táncolva azon gondolkozom, most ki manipulál kit?

Szóval igenis gáz a barátaim előtt beszélni az intim életünkről - ami nem tartozik senki másra! - igenis sértő manipulátornak hívni, és igenis megalázó előttük a betegségemről beszélni, amit nem fogok mindenki orrára kötni. Tudják, hogy rólam beszél, hogy engem említ, és az első telefonhívás után a szégyen a nyakamig éget. Bedobog a szívem és megrázom a fejem, nem, nem, nem, ez nem történik meg. Hiszen biztattam őt, azt mondtam támogatom messziről még ha nem is engem választott, még ha nem is kereste a megoldást, hogyan lehetne velem. Miért büntet? Mit követtem el? 

- Ne aggódj, nem említ név szerint - szól a hang a vonal másik végén.

És? Dehát te is tudod pont, hogy én vagyok az, hiszen most hívsz! Aztán lassan ezen is túl teszem magam. Nincs értelme megkeresni téged, megint csak az lenne a vége, hogy felmentünk mind a ketten, hogy nem is tudtad valójában mit csinálsz. Vagy esetleg kitartanál amellett, hogy egy szörnyeteg vagyok, és ebből is hisztériát csinálok. Úgy érzem csapdába kerültem. Nem tehetek semmit, nem kérhetek ki semmit, pedig nem én döntöttem így. Semmiről nem én döntöttem. Valójában visszapillantva egyre több dolgot látok úgy, hogy abbéli félelmeim miatt, hogy kiborulsz, elhagysz, megutálsz, többnyire igyekeztem mindent úgy alakítani, hogy az jó legyen neked. Félni kezdek. Eleinte csak kicsit pánikolok, nem hagyom, hogy eluralkodjon a sötét fantáziám. Vajon fog még büntetni azért, mert nem voltam jó barátnő? Nem tudom, hogy kellett volna jobban csinálni. 

- Elhitted, hogy viszonyom volt? - muszáj őt megkérdeznem, mikor kettesben maradunk az autóban. Ahogy oldalra fordul, meg kell állapítanom, hogy férfi létére nagyon lágyan tud nézni. 

- Nem. Dehogy. Azt hiszem, ő még nem állt rád készen. Persze... ha egy évvel ezelőtt kéritek el a telefonszámot és el is megy...talán nem itt járnánk, de nem tudom. 

Én sem - felelem. És kipillantok a naplementére, hogy ne lássa a könnyeimet. Soha nem szerettem így senkit. Még ha volna is bennem hajlandóság az általam annyira megvetett poligámiára, akkor sem tettem volna ehhez hasonlót, mert elszakíthatatlan kötelék fonódott bennem az első este. Ezen az oldalon óvatosan, csöndben, idegenektől gondosan elzárva várom, hogy elvékonyodjon az a kötél. Ő a másik oldalon néha barbár módon rácsap egy életlen fejszével.

Én pedig mindig megérzem.

Nem kaphatsz meg mindent, amire vágysz.

Pedig azt hittem nem is olyan nagy dolog amire vágyom. Csapatban működni, megoldani együtt ha nehézségek adódnak. Mondjuk úgy mint egy jól működő család. Azt hittem, akik szeretik egymást, családdá lesznek, papírtól meg pozíciótól függetlenül. És most össze vagyok zavarodva.

echo

 Fél évvel minden után is úgy ébredek, hogy arra gondolok: majd amikor felébredsz a mély-altatásból, elmondok mindent, ami történt. Hogy mennyire hülyék az emberek, hogy bosszant az infláció, hogy a barátnőim mennyire viccesek. Hogy hol jártam és mit csináltam, miről álmodok, milyen lett az új frizurám, itt milyen kedvesek a taxisok, vagy csak szimplán, azt amikor rendesek velem az emberek. Elképzelem, hogy azt mondod: persze, hiszen kedves vagy és különleges. Aztán te is elmondasz mindent és nevetünk, mert partner in crime van. 

Eltelik pár perc és rájövök, nem kelsz fel. Mert halott vagy. Mert elhagytál, mert már nem kellek. És akkor ha már a könnyeim elfogytak, csak az erő száll ki a testemből, pedig valahogy tovább kéne menni.