A homokozóban vagyunk. Körülöttünk homokbuckák, formátlan alakzatok. Csupa uncsi ember. Szóval örülök, mikor kitaláljuk, hogy felépítünk közösen valamit. A szabály úgy szól: ne áruld el a következő lépésed, mert ha a kiszámíthatatlan meglepetés a másik kedvére való, az olyan mintha gondolatot olvasnál. Gondolatfejtés közben pedig a véletlen nem dolgozik, csak arról tesz bizonyságot, hogy ti ketten jók vagytok egymás fejtegetésében. Valami olyanra képes a másik, amire a többiek a homokozóban nem. Érti amit gondolsz, és lehet ki sem kell mondanod. Szóval a buckára rakok még két lapáttal, és te ennyinek is örülsz. Aztán te fúrsz a közepébe egy lyukat és ezt rendkívül izgalmasnak találom. Végül olyan részletgazdaggá válik a homokkastély, hogy szinte látjuk az ablakokat, meg a vizesárkot, és torony tetejébe tűzött címeres zászlót mikro-valóságában lebegni. Aztán csatlakozik még valaki, építünk egy másikat. És egy másikat, aztán megint egy másikat. Én mindegyiket szeretem. Nem csak ez, de ez igencsak összeköt.
A minap úgy alakult, - rendje módja szerint - hogy ledőlt az első homokvár. Ez már lakhatatlan - mutatsz rá és elfordulsz a többi felé. Én meg leragadok, hogy ezt az aprólékos, miniatűr műalkotást most elfújta a szél? Vagy belerúgtunk mind a ketten? Baleset volt vagy szándékosság? És egyáltalán, sehogy se tudom összekanalazni, pedig nekem ez kell. Semmire nem használom, és ha évekig nem nézek felé, akkor sem zaklat fel. De most, hogy nincs, iszonyatosan rosszul érint. Ez a mi kettőnk munkája. Pityergek kicsit, és te azt mondod: "Sajnálom...hogy így." Sajnálod - gondolom. Csak nem úgy ahogy én. Ettől aztán magányosság tör rám. Érted, de mégsem érted. Ő is érti, Te is érted, Én is értem. És mégis egyedül vagyok.
Sebaj, megpróbálhatok a többin ügyködni veletek. Közben nem tudom, miért vagyok szomorú? Ez csak homok... semmit nem jelent. Miközben lapogatjuk az egyik buckát úgy érzem, itt is vagyok, meg nem is. Számít is, hogy vagyok, meg nem is. Erősödik, ami homokvárunk bedőlése előtt is gyanús volt. De nyilván hallucinálok.
Mégis rosszul érzem magam, és próbálom kitalálni miért? Szeretném elmondani, és azt mondod: "Értem...megértem, értem, sajnálom." A képzeletemben hűvös vagy és racionális. Flegma - viccelődnék valahogy így. Másnap szörnyen elhatalmasodik rajtam a pánik. Beszorul a levegő, és sírnom kell, de nem jön semmi, csak ez a pokoli mellkasszorítás.
A doki azt kérné - próbálj meg visszamenni az időben, amikor hasonlóan éreztél és mondd el mi történt. Ha azt megértem, megértem ezt is. Úgyhogy visszamentem gondolatban az egyetlen olyan pontra, ahol hajszálpontosan ugyanezt éreztem. Végre egyedül eljöhettél vonattal hozzám. Semminek nem örültem jobban, mint annak, hogy önállóan jössz. Jóformán minden alkalommal jelentkeztél, ha felszálltál, ha átszálltál, ha leszálltál, aztán nem győztelek dicsérni, milyen ügyesen eljöttél idáig. Kimentem eléd az állomásra, és olyan vigyorra siettél felém, mint aki élete legjobb vakációjára jön. Aztán három nappal később elbúcsúztunk a peronon. Hazafelé a buszon ülve pörgettem, hogy köszöntem el tőled "örökre". Miért volt olyan gyászos kijutni a vonatállóig? Alig szóltunk egymáshoz. Aznap este nehezen aludtam el, pedig írtad hogy hazaértél. Rendben volt minden? Rendben volt. Miért vagyok ennyire szarul?! Csak két napig bírtam tartani magam - lehet ez a limit. Még égett az ON AIR lámpa mikor kivágtattam a hangszigetelt szobából, becsaptam magam mögött a budiajtót és úgy éreztem megfulladok. Fájt a gyomrom, szorított a szívem. Szégyelltem bevallani bárkinek, hogy ennyire összetör, amiért megváltozik minden. Különben szégyelltem neked is bevallani, mert a gondoskodást még csak-csak kimutatom valahogy, de azt hogy én ragaszkodom? Azt inkább hagyjuk.
Szóval kiültem a homokozó szélére gondolkodni, visszamenni és egyszer csak megtaláltam a párhuzamot. Megértettem, ahogy a doki tanította. Egy kicsit a fantasztikusan felépített homokkastélyról is szól, hogy rosszul vagyok. Sőt, abban az én kezem munkája legalább annyira benne van, mint a tiéd. Ebből a perspektívából is szomorúvá tesz, hogy én tovább gyászolom.
De valójában mégis csak arról szól, hogy újra és újra azt látom, ahogy eltávolodsz azzal a vagonnal. Ez ellen nem tehetek semmit. Nem számít valóban ez történik-e, mert a paranoia nem válogat a képzelet és a valóság között. Kilépek a homokozóból, hogy valaki olyannal beszéljek erről, akit nem érint a dolog. Eleinte megnyugtat, hogy nem vagyok elborult őrült. Amit érzek, így normális.
- Te miért nem jössz, soha be hozzánk?
- Miattad - feleli.
Elhallgatok, mert most már ezt is értem. Gondatlan vagyok, és mesélek neki a frusztráltságomról, hogy kicsit kívülállónak érzem magam. A fölösleges harmadik, akár bent vagyunk, akár kint.
- Nézd, talán teher vagy, nem bántani akarlak. Nekem is van ilyenem.
- Milyened?
- Hát akit folyton hívok homokozni, de ő aztán ha jön akkor sincs ott teljesen. Azt mondja, dede ott van, de valójában másfelé vágyik.
- Értem.
Elfacsarodik a szívem, és nem harcolok ellene. Talán igaza is van, hinnem kellene neki. Még bepillantok a homokozóba, hátha találok valami kibúvót. És akkor azt súgod a melletted lévőnek, rám mutatva: "Hagyjad, most pihen."
A bölcs tanácsadóm megunja a beszélgetést és elindul gyurmázni. Nem hív, meg amúgy se mennék. Ülök a két világ között és sírok. Dehát miért? Ezt csak képzelem...
