Hajó-kaland

Részeg vagyok. Először még nem tudatosul, de úgy sétálok a ködös éjszakában, mint akit fejbe vertek valamivel. Nincs itt senki? Biztosan mindenki alszik már... Olyan hajnali egy lehet. 

Tudom már miért jöttem ki az épületből... az iskolából. Egy hajót láttam, óriási gyönyörű kompot. Ott ringatózik a vízen. Vagyis csak sejtem, hogy ringatózik, mert olyan hatalmas és mozdulatlan a víztömegen, mintha be lenne betonozva. A fedélzethez hosszú pallósor vezet. Na ez közelről már igencsak kacsázik a szélben. Nehezen állok meg rajta két lábon. Folyton nekiszaladok az egyik végén a kötélnek, aztán a másik végére... Be vagyok rúgva. Nem emlékszem, hogy ittam. De biztosan ittam, mert folyton szomorú vagyok. Anya! Én folyton szomorú vagyok, ez nagyon nem oké...

Fel kellene jutni a hajóra. Hol a bejárata? Félúton meglátom a kormányt egy kocsiülés-szerűséggel, besüllyesztve a hajó orrának elejébe. Mivan?! Ide le kell mászni a kapitánynak? Elég durva... Talán csak egy dísz. Olyan ritka durván elnagyolt címer, mint amit kicsiben a húsboltok felé tesznek és levágott disznófejeket ábrázolnak. Ennek gondolatára kiráz a hideg. Lehet, hogy nem is forog a kerék... ki kell derítenem. Egy pillanatig azt hiszem a mélységbe zuhanok és vízbe fúlok, de sikerül belepottyannom a kényelmes székbe. A kormány forog a kezem alatt. Hatalmasakat dob a hajón a szembecsapó hullám. De nem haladunk sehová. Éjszaka van, és óriási köd. Nem fognak kikötni... a kapitány nyilván alszik. Az utasok is mély álomba zuhantak. A jobb oldalamnál meglátok a hajó oldalán egy ülő alakot. Ő is egy székben ül? Nagyon mozdulatlan, ettől megrémülök. A sűrű szürke ködben alig tudom kivenni, de már látom, hogy egy nő. Tej-üveges tekintettel mered előre, és egy repülő fekete alak feszegeti két kézzel az ajkait. Szétroppantja az állkapcsát. Egy nyikkanás sem szakad fel belőlem. Még mindig ott ülök megkövülten a hullámok ringásában - mintha egy férfi újra és újra lökne rajtam egyet - amikor a fekete lepelszerű lény tekintete rám siklik. Piásan, rémülten nyögve, nyeldekelve kikapaszkodok a pallóra és menekülni kezdek a part felől. Esélytelen, hogy lehagyjam. Lomha vagyok és lassú. Elém kerül, és erőszakon a lecsúsztatja a kezét a torkomon. Mintha füstöt nyelnék. Keserű korom a nyelvemen. Segítséget szeretnék kiáltani, de tudom késő van, és itt a vízparton senki nem hallja a reszelős hangom. Fura gépi zajjá válik a segélykiáltásom, a lény eltűnik bennem, és a következő őszi falevelek módjára pergő években belülről felzabálja, ami maradt belőlem.

Hát ennyi... az utolsó pillanatig mártírkodtam. Miért nem vigyázott Rám senki?

Elesett vad

A vadászat öröme felemelőbb, mint elejteni a vadat. 

Így ha nem muszáj, talán meg sem kell húzni a ravaszt.

Volt egy pont a hétvége alatt...de lehet inkább utána, amikor nyitva volt az összes kapu. Ritkán teszek ilyet. Szinte soha. Most megnyitottam az összeset és önazonos, türelmetlenkedve vártam, hogy bekopogtass az ajtófélfán: Na? Akkor jöhetek? 

Nem jöttél. Úgyhogy az első nap bezártam egy kaput. Csak a huzat miatt. Másnap bezártam egy másikat, valami csúfos önhazugsággal, hogy energiatakarékosság megfaszom... A következő két napban becsuktam a többit, lakatott akasztottam rá, bedeszkáztam, és belülről felhúztam a téglafalat. Bebújtam az ágyba, fejemre húztam a takarót és elképzeltem, hogy valaki szeretne betörni, de már úgysem hallom a szörnyen vastag falakon túl. 

Sűrű kazamata

Görcsös zokogás az eső
a busz ablakán.
Sűrű, szlovák bucka dobja meg
lelkem a sztráda kínpadján.

Szamárköhögés vagyok
az egészség teraszán.
Igyekszem nem születni meg,
de világra sikolt az anyám.

Oxigénszint kritikus

Kínos csend vagyok a liftben
Amíg meg nem fogod a kezem.
Olyan régen vágyom, hogy lecsúszik a gyomromba
Ez az egyszerű otromba, 
Fülsértő goromba gondolat.

Félek, hogy nem fogod meg, egy pillanattal előtte. 
És félek, hogy megfogod, ahogy hozzá érsz.
Mert sosem tudom, mi történik legközelebb.
És hogy mennyire fáj majd tőle a mellkasom...

Sértések

"Sertés!"

Jaj Istenem...nem hallom...nem figyelek. Nem, nem, nem, nem, nem. Nem vagyok csúnya, és nem vagyok kövér... nem vagyok semmi, amivel megsértenek. Próbálom blokkolni a gondolataimat, és minden szóáradat, ami ezután az egy után rám zúdul, már csak áttetsző massza a semmiben. Csak hömpölyög körülöttem, mint egy porvihar, amiben nem kapok levegőt. Jót nevetnek rajta, hiszen ez csak vicc. Miért nem röhögök, hangosan, hisztérikusan? Már csak haza akarok menni, kényszeredett mosolygás. Bebújni a takaró alá, elbújni a fénytelenségbe és átadni magam a nemlétezés utáni vágyakozásnak. De csak nagy levegőt veszek, és az idő megy tovább. Nem történik semmi. Ez is elmúlik. Csak ki kell várni. Tudják vajon Ők, akik nyilván nem gondolnak semmire, hogy ezektől a dolgoktól nem sikerül álomba zuhanni? Hogy végül emiatt a férfiak fáradtak és nyűgösek lesznek körülöttem, mert az egész szorongásom fárasztó és nyűgös. Tökre megértem.

Rendbe fogom ezt hozni. Két naponta megígérem magamnak. Apa ül mellettem az autóban, rám adja a nagykabátját és jól esik eltűnni benne. Olyan, mint amikor még apró voltam és védtelen. Már nem emlékszem... De az illatok, a színek még felderengenek. Könnyes szemét törölgeti és nem érti. Miért vagyok beteg? Minek a közelgő vizsgálatok sorozata? Miről maradt le a hosszú évek alatt, és miért nem szólalok meg? Tudni akarja, de nekem görcsbe rándul mindenem, mikor beszélni kell. Csöndesen duruzsol a rádió, már bánom, hogy csepegtettem az információból. Mert most aggódik és nem érti. "Ne mondd el senkinek!" - kérem. És ő megígéri, hogy nem mondja. Én meg magamnak, hogy jövőre elmegyek egy szakemberhez, aki majd segít. 

Addig volt jó, amíg azt hittem, minden a testem körül forog. Azért nem választanak a tornasorba és kerülnek az emberek. De most beérett az idő, mikor tudom, hogy ez a kisebb gond. Most már az is frusztrál aki vagyok. És minél közelebb kerülök valakihez, annál nagyobb hullámba kapnak el a pánikrohamok, hogy hamarosan szélsebességgel elhagy. Már nem búcsúzkodom. És minden elköszönés végleges. Így nem baj, ha véletlenül tényleg az az utolsó, mert fel vagyok rá készülve. 

Az évvégi konklúzióban pedig köszönöm azoknak, akik kedvesek voltak mégis csak. A munkatársaknak, hogy mindennap elmondják: csinos vagy! A barátoknak, hogy sokszor emlegetik: fontos vagyok. Meg azoknak, akik sosem erősítik meg bennem a tévképzeteket. 

A Kapitány meglátogatott. Köszi az öleléseket. A legjobbkor érkezett. Tudom, erős az ellen-kampányom és sokszor elmondtam, milyen rossz deal vagyok. Kitartás! Nem sokára helyre hozom az elcseszett gondolataim, és akkor egyszer normális barát leszek.

Elkopás

Már nem gondolok Rád minden nap. Nem hittem, hogy eljön ez a nap, de könnyebbnek érzem a lelkem, és ha ritkán eszembe is jutsz - mert elsétálok a szobámba kitűzött emlékeink mellett -  nem szorul össze a szívem. Még mindig olyan, mintha a testvérem lennél, és bárhogy legyen is, én mindig szeretni foglak. Nem tudsz olyat tenni, ami ezen változtat. De jó hír, hogy az elszakadást nem kell elszenvednem újra. Mert tompán, üresen kong a helyed. Azt hiszem, sikerrel mondhatom: elengedtelek.

Az idő meg csak pötyög magától, kellemetlen ritmikátlanságban. Olyanok a napok, mintha sose férne beléjük semmi igazán fontos. Kissé rosszul managelem az életet. De szépen lassan visszatér a kontroll, hogy aztán megint elveszítsem. Végig csináltam a száraz novembert. Egy hónap alkohol nélkül. Arra számítottam, hogy majd többet fogyok vele, meg kevesebb faszomkalória... (ez tulajdonképpen be is jött). Vagy esetleg segít ráébredni, hogy túl sokat iszok. Nem kéne annyit borozni, és igenis a lónyálsör is alkohol(!) De nem rémített meg a tudat, hogy ez milyen szerves részét képezi a szociális életemnek, ahogy a cigit sem veszem komolyan, pedig nálunk ez igazi koporsószeg a családban. Az egyetlen tanulsága az volt, hogy így nem szívesen jártam el. Mit rendeljek? Szódát?! Nem is tudom elképzelni magam, ahogy egy pohár vizet iszogatok, az összes káros szokásom, és az elnagyolt gesztusok nélkül, ahogy épp megoldom az univerzum problémáit. Túl nagy a paradoxon. 

Vettem egy sötételőt, egy szennyeskosarat, egy új papucsot és egy kúpvasalót. Mert nincs Mikulás. Japp. Úgyhogy gondoltam inkább nem várok...