Szív-válasz

Rájöttem, miért nem mozdul a szívem! A legtökéletesebb pasi akar velem járni. Nem mászik rám az első este, és nincs miért visszautasítanom. Tegnap este összeszedtem kínomban, hogy hol lehet bennem a hiba. És szépen felsorakoztak emlékeim jelzőlámpái ott, ahol épp sor került volna valamilyen kontaktusra egy pasival. 

Hat-hét éves vagyok. Épp csak felfedezem a másik nemet, amikor a padtársam rájön, hogy nagyon tetszik egy fiú. A nevemben szerelmes levelet hagy neki, ő pedig fújjogva menekül előlem, pedig tulajdonképpen nem is szóltam hozzá. Sokáig irtó szerelmes vagyok belé, de rám sem néz.

Tizenegy éves vagyok. Egy osztálykiránduláson a szomszéd szobából átszűrődik, ahogy a fiúk pontozzák a lányokat. Csak engem hagynak ki. Valaki megkérdezi miért, mire egyöntetűen fújolnak. 

Tizenhat éves vagyok. Már minden lány az osztályban túl van az első csókon. Kétszer. Elmegyek egy kocsmába. Kinézem az első tetkós pasit, aki jóval idősebb nálam. Rámosolygok, odajön és hátravisz a bokrok közé. Erőszakosan bedugja a számba a nyelvét, fémes ízt érzek. Ez piercing? Rögtön benyúl a bugyimba. Kérem, hogy ne tegye, és ekkor fel van háborodva. Bevillan egy, aztán két-három kép a gyerekorvosnál. Az arca szúr ahogy közel húz magához és megölel. A titkárnő szándékosan elfordítja a fejét, ő pedig azt mondja: "nincs semmi baj, csak megvizsgálom...".

Tizennyolc vagyok. Túl az első tinglitangli kapcsolaton, amiből a srác lépett ki, két hónap után. Utána egy kedves barna srác kezd el találgozgatni velem. Gyorsan halad. Mindenhol durván csókol, ahol lehet vetkőztet. Szólok neki, hogy ne siessen ennyire, még nem vagyok készen. Végül engedek az agressziónak, és ruhátlanul pityergek. A következő is jó bulinak gondolja, ha a falnak vágja a vállam. Ez olyan szexi. Kikéri magának, mikor nem akarok tovább menni. Kérem, hogy ne legyen durva. De valójában semmi sem úgy történik, ahogy szeretném. Mind elhagynak. És mikor végre eljön az Igazi, én már csak egy érzéketlen fadarab vagyok. Már nem akar megdobbanni a szívem. 

The Captain

Szóval történik ez a levelezősdi. Egy igazi, nekem való, izgalmas projekt. A Kapitány ügyesen veszi a kanyarokat. A témátlanságból üdítő viccet csinál, és nem állítja meg az sem, ha beszakad a posta álmennyezete. Bár azt állítja, hogy picit ráfeszült az elején, hogy elég élvezetesek legyenek a levelek, én mégis inkább a terápiában bízom. Egyszerre szeretném meggyógyítani a magam lelkét, és befoltozni az Övét, ott ahol kéri. Ha közben barátokká leszünk, az plusz öröm.

Mikor legutóbb ilyesmit csináltam, az illető megkérdezte: "Honnan tudtad, hogy fáj, mikor még nem is meséltem róla?" 

Én meg azt mondtam: "Nem tudtam. Csak éreztem." 

Nem csak a levelet adja fel szorgalmasan, de igyekszik a kihívásokkal is. Hogy ez mindenkin segít-e, azt nem tudom. De apránként gyógyító hatásúak, az egész biztos. Egyébként meg minden választható. Ha nem akarja tovább, majd úgyis elmondja, én pedig sosem erőszakoskodom. 

Mesélek Róla picit:

Ő egy igazi szentimentális álmodozó. Mindenről van véleménye. A lányokkal nem túl szerencsés. Szenvedélyes hobbiművelő, jó hallgatóság és mindig figyelmes tanácsadó. Egyenrangú félként tekint a nőkre, és tulajdonképp minden féle emberre, ami borzasztóan szimpatikus. Elképesztően nagy az igazságérzete, ami sokszor nem hagyja nyugodni. Ám de ezt a megfelelő motiváltsággal ki tudná élni a kreativitásban. A belső szorongása, és a fiatalos úttalansága teszi őt igazán érdekessé. Az üres vászon őt megrémíti. Szerintem pedig irtó klassz, hiszen még bármi rákerülhet!

Van pár aggályom is a projekttel kapcsolatban, amit azért nem akarok durván részletezni, mert az előző posztok borzasztóan lehangolóak voltak. (Mármint az előző kétszáz :D)

Az egyik ilyen, hogy szívesen bandáznék Vele, és ezt többször szóvá is tettem már. De fogalmam sincs, hogyan mossam össze a kettőt. A levél megírása és elolvasása közben szinte már-már kiszáll a testemből az, aki általában benne vagyok. Biztonságos, forró takaró ölelésébe bugyolálva bármit leírhatok. Nem társul hozzá semmiféle grimasz, kócos haj, elnagyolt gesztusok. Talán csalódás lenne újra látni egymást. Nem emlékszem a hangjára... Tulajdonképpen arra sem emlékszem milyen magas. Összesen egyszer találkoztunk, és az sem sűlt el túl jól. Na de mindegy is... ezt majd a jövőben kell kitalálnom, és megoldanom. 

Más parák is vannak, ugyanis nem csak én adom a kihívásokat, hanem ő is. És ennek is köszönhetem, hogy összefutottam egy csávóval, aki iszonyú megnyerő. Nagyon jóképű, és kedves, feltehetően odavan értem. Nem halmoz el bókokkal, meg raffaellóval... De abból érzem, ahogy rám néz és mosolyog. Az első randiról másodikra hívott. Moziba, ráadásul... Mindent annyira kiszámíthatóan tökéletesen csinál. Mintha jégpáncélba zárná ezt az egészet. A pillanat egy üvegbúra alatt, művirággal. Igyekszik nagyon, pedig. Felhív, megkérdezi, hogy vagyok, mire vágyok. Elmondja, hogy higgyem el, sok közös van bennünk. Mégis gépiesnek érzem. A szívem meg sem mozdult az előző alkalommal. És én várom, hogy kiruhdalja a bordáimat. De még nem történik semmi. Azt hiszem, egyelőre csak türelmes leszek...

Hullám csapda

Egész nap hullámokban tör rám a görcs.

Reszketnek az izmaim. Azon kapom magam, hogy nem tudom miért émelygek. Aztán azonnal bevillan a szombat este, és képtelen vagyok napirendre térni felette. Mintha csak az elmúlt tíz évem rongyos zsákokba dobált égetni való faszén lenne, amit pár óra alatt a tűzre hánytak, hogy hamuvá égjen. Ráz a sírás belül, de semmi sem látszik az arcomon. Csak azt mondom néha: fáradt vagyok. És ez sem hazugság. De mégis... a sok sok hülyeség közül, amit eddig tettem az életben... most nem csináltam semmit, de mégis... 

Olyan kérdések kerülgetnek, hogy mit teszek majd ha látjuk egymást? Ő hogyan fog rám nézni? Átmosolyogjuk ezt az ismeretlen helyzetet? Én viszolygok majd és szégyellem magam, mert nem tudom titkolni. Közben pedig úgy szeretem őt, hogy sosem tudnám ezt őszintén elmondani neki. Azt ismételgetem magamban, hogy ezt nem lett volna szabad. Ezt nem tehette volna meg. Összezúzott mindent, és most biztosan nem gondol erre. 

Este odafordult hozzám és megállított, miközben hadarva beszéltem. Azt mondta: "Nem kérhetem, hogy ne gondolkodj most. Éppen te? Aki sosem áll meg a folytonos gondolkodásban?" 

Én pedig nem hibáztathatom semmiért, mert egy fajhoz születtünk. De ettől még nem kell jó szemmel néznem. 

És ha nem ez fáj éppen pokolian a lelkemnek, akkor a Te hiányod Hugi. Tudom, hogy most ezzel a gyötrelemmel is magamra maradtam. Értetlenül ácsorogva, egyik lábamról a másikra helyezkedve, tördelve az ujjamat. Próbálom meggyőzni magam, hogy jobb ez az egész Világ így Nélküled. Hogy jól teszem, hogy lezárom...amikor lezárom. Nincs szükségünk egymásra. Úgy érzem újra és újra cserben hagysz, mint valami büntetésként valamiért, amit ésszel fel nem fogok. Így aztán minden nap, mikor eszembe jutsz, vagy kezembe veszem a leveled, egy Tőled kapott emléket, újra kell tanulnom az önhazugságot. Csak ezzel tudok átlendülni a lehetetlen igazság felett, hogy nem keresel többé. Dacosan elfordulok és úgy teszek, mintha semmi sem változott volna az életben. 

Mind kettőtöket túlcsordultig szerettelek. Az összes sejtemmel. És most egészen olyan, mint egy végleges árulás. Valami mind két oldalt lassan de biztosan elszakad, mert használódik az anyag. Ahogy múlik az idő, egyre gyengébben tart.

Aztán meg egész nap hullámokban tör rám a görcs.

Ha Rólam kérdeznének, Te ezt mondanád

"Egy sóvárgó lélek vagy

aki stabilitásra vágyik

de nem tud kirepülni

az instabilitás börtönéből."

Rágódj rajta

Valószínűleg, minden ezen a világon egy nagy hazugsággombóc. Jó lenne megbeszélni mi történt velem tegnap este, de az akivel ezt meg szoktam beszélni, rendhagyó mód főszereplője az eseményeknek. Így egészen lehetetlen. Bárcsak soha ne nőttem volna fel. Örökké tizenhét maradtam volna. Kételyekkel, kérdésekkel teli, de védve mindentől. 

És azt tettem, amit ilyenkor tenni szoktam. Hagytam amit hagytam, hogy előttem másnak mindig jó legyen. Igazából semmi durva nem történt, bűnbocsánatos mind... De úgy eltörött benne a gondolat egy érintés és néhány puszi miatt, hogy begyógyíthatatlan. Pedig szóltam előre. Elmondtam már a legelején, hogy ez a néhány lépés a vékony jégtakarón, már így is hajszálrepedéseket okoz. Aztán hazafelé gyalogolva kerülgetett hajnaltájt az émelygés. Összezuhant a világ. Elmondhatatlanul csalódott voltam, és nem lehetett szavakba foglalni, hogy miért. Itthon már tudtam, hogy megint elveszítettem egy embert, hosszú hosszú évek után... egyre távolabb kerülök tőlük. Nem bírtam volna még egy napot ott maradni Veled. Bárcsak ne értettem volna.Vagy lettem volna kicsit önzőbb. Jó lenne megbeszélni, de most már nincs kivel.

Minden nap

Minden nap gondolok Rá, milyen elveszíteni egy barátot. 

Minden nap eszembe jut, hogy időnként úgy döntesz, egyszerűen csak nem szólsz hozzám többé. Megígéred, hogy majd felhívsz, beszámolsz mindenről, aztán sosem csörög, ha nem csörgetem. Ilyenek az emberek látod? 

Ha lenne rá magyarázatom, biztos könnyebben viselném.

Viszont sikerült elengednem az érzést, hogy ez az én hibám. Ez elég jó nem? Többet nem érzem úgy, hogy én hisztizek mindent túl. Hogy túl szigorú és követelőző vagyok meg érzelmi zsarnok. Túl ez, meg túl az. Túl sok. Egyszerűen csak ez lesz az útja, hogy megtanuljam elengedni azt, aki nem tart már rám igényt. 

Amikor már nem vagy hasznos többé? Ezt alig akarom elhinni. 

Csak akkor mire gondoljak? Ha egy hónapig nem jön semmi. Arra gondolok, hogy "nem baj". Ez mindig így volt. Jönnek mennek az emberek... lehetek semleges, megértő, duzzogó. Ezen nem tudok változtatni. És kimondom: úgy érzem ez hálátlan és kurva gáz. Bárcsak ne féltem volna ennyire tőle, hogy jó barát vagyok-e. Bárcsak ne tettem volna bele a szívem-lelkem. És bárcsak ne hagytam volna, hogy fontossá válj. Mert így nem tudtam felkészülni rá, hogy egy nap majd megint úgy néz ki, mintha neked semmit sem jelentene hátrahagyni engem.