Ma együtt utaztam egy csapat középiskolással a buszon. Hosszabbnak tűnt az út, mint lenni szokott hazafelé. Fáradt voltam és nyúzott, ezek meg hangosan viháncoltak, rángatták a tetőablakot, dobálták egymást. Azt latolgatták ki fog jobban bebaszni este, fiúk lesték cinkosan a lányokat, ők meg félve rebegtették a pilláikat. Becsuktam a szemem és visszazuhantam az évekbe.
Amikor tizenhat éves voltam, épp tíz évvel ezelőtt, azt hittem a huszonhat éves jövőbeli énem magas, sudár, elragadó teremtés lesz. Azt hittem egy lepkegubóban vergődő szelvényes testű undorító kis hernyó vagyok, de ez jó hír! Hiszen azokból egyszer gyönyörű pillangó lesz, és minden hajtja majd, be akarja fogni. Azt hittem sikeres lepke leszek, mi több! Már anyuka...És ha egyszer kibújok a burokból, és szeretem látni magam a pocsolyában is, akkor nem takargatom magam többé a lepkefiúk elől.
Szóval ülök a buszon, és próbálok visszaemlékezni szörnyű gubóban szűkölködő hurkás kamasz-testemre. Hőhullámos, izzadós tiniéveimre, ahogy épp egy távolságin ülök, és mögöttem a srác, akiről tiniszerelmesen tiniálmaim szólnak. Nem akarom, hogy lássa ahogy eszem. Úgyhogy egész úton mardos az éhség. Hazáig már nem lesz alkalom, hogy beszéljünk, úgyhogy inkább újra és újra felidézem, ahogy a plázában kettesben sétálunk a kiránduláson, kiszökünk a Duna-partra és teleholdnál beszélgetünk. Vajon látta, mikor azzal a másik fiúval találkoztam? Még csak azt sem tudom pontosan mit szeretek benne. Este filmet nézünk, egy takaró alatt, összeér a karunk. Kicsit közelebb bújik. Nem történik semmi, de ez éppen ettől jó.
Kinyitom a szemem és megint a JövőÉn vagyok tíz évvel később. Hazugság az egész. A várakozás. Nincs gubó. Nincs pillangó, és nincs selyemszárny. Olyan dologra vártam évekig, ami csak egy illúzió. Ezeknek a gyerekeknek pedig nem mondja meg senki, hogy az életük hamis várakozás. Főleg nem az iskola, a tanáraik és a szüleik, vagy a sorstárs barátok.
Kisgyerekként gügyögve biztatják őket:
Te már nagyfiú vagy! Kész hölgy! Jön az ovi. Most már aztán meg kell tanulni viselkedni. Utána csak nehezebb lesz. De ha elvégezted, jön a fődíj! Persze még jön a kiscsoport, ha az siker, akkor végre középsős lehetsz! Utána végre nagycsoportos! Ez igazán semmi már. Ügyesen elvégezd, máris itt az első osztály. Ez aztán valami! Iskolás lettél, igazi komoly ember... Nincs vége, ne engedd el magad. Nem sokára jön a gimi. Bele kell húzni. Kész a házi? Ez már nem csak egy fekete pont. Jönnek a TZ-k, aztán a félév, a nyelvvizsga, az érettségi. Ez már majdnem siker, de még nem elég...fel kellene, hogy vegyenek egy egyetemre. Aztán le kéne tenni a diplomát.
Ez már az? Most már meg van a siker? Még kéne egy jó munkahely. Ez oszt igen, most már gyakornok vagy!! Pozíciót kaptál, beosztott egy nagy cégnél. Jöhet a promóció, fizuemelés, előléptetés. Van nagy ház, kocsi, ájfón. Most már meg van? Elég jó vagyok? Nem. Kéne a házasélet. Tisztességes pár. És ha lehet hamar rá a gyerek, mert éves limit van. Egy idő után fura ha nincs, és mindenki kinéz. Anya, apa csak azért sír, mikor leszünk végre nagyszülők?! Na jó, akkor jön a gyerek, egy-kettő-három. Most már jó? Hol van a díj, amit ígértetek? Mindjárt mindjárt... dehát már enyhén benne vagy a korban. Tartod magad? Jársz edzeni? Kulturálódsz? Jó ezt nem kell igaziból, csak annyira, hogy legyen mit hazudni a barátoknak. Nem baj ha nem szereted őket tiszta szívvel, csak legyen kinek panaszkodni. Az szar, ha senki se hallgat meg.
Jó, de hol a siker? Az eredmény? A díjazás?
Hát majd jön...mindjárt...mindjárt itt van. Csak még két vizsga, csak még néhány teszt.
Hogy elfelejtsd és soha többé ne akarj arra gondolni, hogy ki vagy Te. Remélhetőleg eszedbe se jut gondolkodni. És a végén unod, időpazarlás és ellustult a lelked. Hogyan is jutna energia ilyesmire, mikor a folyton pörgő feladatok között címkézed a listádat? Felesleges. Már úgysem érted, lemaradtál. Jó ez így, legalább arra koncentrálsz, ami fontos. Látod? Az élet hagyja, hogy vágyakozva tervezd a jövőd: mikor reped már meg az a selyemgubó? Nem sokára...mindjárt... ha ezt elvégeztem és ezen túl leszek. Vagy mikor többé már fel sem kelek. Akkor úgyis mindegy mindenkinek.
