Logikába törött fejsze

Lehet tanulni a hibákból? Őszintén... 
Nem arra gondolok, mint amikor egyszer rátenyerel az ember a sütőlapra, túl közel áll a forró olajhoz és az rácsöpög, vagy másodjára nem ül fel a körhintára mert meghánytatja. Olyan sokat gondolkodom ezen...

Arra gondolok, amikor kapaszkodás közben hátranéz a szédítő mélységbe és azt gondolja: csak még egy fokot. Meg amikor wasabitól könnyes a szeme, de ahogy kilehelte az átkozottul csípős ízt, ráharap a következő falatra. Még azt sem mondhatom, hogy ezek elvetemült tudatalatti szörnyűségek, mint a rózsaszín hormonfelhőben lebegő tiniszerelem. Ahol összetörik a szíved, de ha kell százszor megbocsátasz érte, csak hadd jöjjön még egy csók. 

Nem. Ezek egyszerű evolúciós bénán irányított félkanyarok. Természetes kiválasztódás. Mármint csak számít valamit, hogy egyikőnknek erősebbek a fogai, míg a másiknak folyton szuvas. Persze azt a tényt leszámítva, hogy egyikünk mennyit mossa...talán így is erősebbek. Ugye, van ilyen? 

Túl sokan vagyunk erre a világra, Anya. Nem férek el benne, nem találom a helyem. 

Túl sok vagyok erre a világra, Édesanya. Nem férnek el tőlem benne. 

Túl sok a zaj erre a világra, Anyu. Nem hallom a saját hangomat sem benne. 

Nem tudom mit tegyek, drága Anya... nem vagyok való ide. Megszültél erre a Világra, az pedig nem enged magába. 

Legyél erősebb a fájdalomnál, édesem!
 

Suicid Tumblr

"People commit suicide it is because they were think that they don't have place anymore in this universe. And they live useless because their lives goes to nothing."
                               
                            "Ah man...so this is where that tumblr thing is from."

a másik oldal

Azt hiszem, az embereknek nincs idejük gondolkodni. Mert vagy dolgoznak, vagy félnek. És az is előfordul, hogy ezt a kettőt egyszerre művelik.

Álomban az ébrenlét

Átkozott átkok
Szemtelen képek
Zavaros üledék alján a fények.

Kéretlen lájkok
Hamis tények
Torkomra tapadt keserű mérgek.

Szomorú betű
Rúzs helyett tinta
Elme helyén a fekete firka.

Szakadó zápor
Zuhogó szavak
Vöröslőn buggyanó patak.

Hasító szárnyak
Lepke-edények
Sós-könnyekkel telesírt kérgek.

Nyeldeklő lányok
Reszkető szívek 
Dübörögnek a vékonyka erek.

S aztán egyszer csak felébredek.

Tudod mit?

"Egyedül is szűk a koponyám. Kell a fenének cellatárs..."

Tudnom kellett volna...

Tudnom kellett volna, hogy nem ő az igazi. Mikor megkértem, hogy az üres, sötét teremben bújjunk az asztal alá. Ő pedig azt válaszolta: na ezt biztos, hogy nem! Én nem akartam látszani...ő nem akart koszos lenni. 

Tudnom kellett volna, hogy nem ő az igazi. Mikor végig gázoltam az új, drága csizmámmal a sárban. Ő pedig leszidott és nem jött utánam. Azt mondta: tönkreteszed, és nyakig mocskos leszel. Én nem akartam törődni a pénzzel... ő pedig nem akart praktikátlan lenni. 

Tudnom kellett volna, hogy nem ő az igazi. Mikor még nem írtam alá egyetlen papírt sem. Ő meg idegeskedett, hogy soha nem leszünk készen. Én azt mondtam: ne aggódj, majd lesz valahogy! Sodródni akartam az árral...ő meg folyton tutajt épített.

Valentin nap a véletlenek folytán megint az ellenkező nem ébredt mellettem. Pedig talán mondtam is neki, hogy rég aludtam együtt valakivel. Talán el sem kap az álom. De elkapott. És az ölelésében kergettek a képek, amikben győzködtem, hogy nem akarok lefeküdni vele. A valóságban nem erőszakoskodott, de ez nem nyugtatott meg. Valami fura, vibrálás mentes nap kezdődött el. Megölelt, de nem ágaskodtak a pihék a karomon. Megcsókolta a homlokom, a szám...de nem bukfencezett a gyomrom. Kicsit elhúzódtam, mert már előző éjjel tudtam, hogy így érzem majd magam az ébredés után. Az erkélyen ácsorogtunk, még az alkohol összeforrasztott minket, és miután elfordultam, csak annyit mondtam neki:

"- Nem lesz ez így jó.

- Igen... én túl normális vagyok hozzád.

- Én pedig túl extrém vagyok hozzád.

- Most ne gondolkodjunk ezeken..."

És akkor mikor? Mikor gondolkodjunk? Ha majd kellemetlen lesz? Kőbe van fagyva a szívem. Lehet a szerelembe se tudnék szerelmes lenni. 

Reggel átölelt, kinéztem az ablakon, és a szemközti lakásokat figyeltem. Félhangosan beszéltem arról, hogy néha szeretnék beosonni, mikor nincsenek otthon az emberek. Megnézni hogyan rendezték be a hálójukat, vagy a konyhát. Mekkora tévét vettek vagy mennyire rumlisak. (Mint ahogy néha szeretnék a lelkükbe is belopózni, hogy lássam: mekkora ott a rendetlenség.) Azt felelte nevetve, hogy őt ez egyáltalán nem érdekli. Ha máskor nem...hát akkor tudnom kellett volna, hogy nem ő az igazi.