Madly in love

❝Sometimes I think I’m the child of the devil. I let the devil in now I can’t get him out. I tried burning him out & cutting him out, but he don’t take no notice. Why should he? He don’t wanna be homeless.❞

    - Stuart: A Life Backwards (2007)

No strike back

Már nem sztrájkolok, nem büntetek. Pedig tudom, hogy a sok rossz tulajdonság közül ez a legrosszabb. Most csak vártam, hátha megcsörren a telefon. Hátha tényleg felhívsz egy két percre, hogy megkérdezd mi a helyzet, ahogy ígérted. Elmeséld mi történt veled az előző nap. De ha csak egy emailt kapok, az is valami... Nem tudom miért kellett kétszer letépnem magamról a sebtapaszt. Mindenesetre a másodiknál már legalább tudtam, mennyire fog fájni. Felkészülhettem rá. Vicces, mikor az emberek arra hivatkoznak, hogy nem vagyok Facebook-on. Aki akart, így is elért. Hát ez is csak egy teszt... 

Pokoli éjszakám volt. Talán csak a megfázás miatt, sokszor felriadtam. Nem kaptam levegőt, és izzadtam a takarók alatt. Arra gondoltam, hogy megint nincs szükség rám. És hogy ettől persze nekem még szükségem lehet Rád. De visszafele nem működik. Mert én nem futok olyan szekér után, ami nem vesz fel. Soha többé. Ettől pedig eltört a mécses. Semmi sem úgy megy, ahogy szeretném. De remélem most már lassan elmúlik az érzés, ami megkésve, de engem is megtalált. Kivágták valami fontos szervem...

Akit érdekelsz, az megkeres. Talán csak makacs vagyok, te meg elfáradtál. Talán első körben így volt. A második felvonás mindig kicsit más. Úgyhogy most kötve hiszem, hogy erről van szó.

we prefer eat alone

I think I was born backwards, you know? ...come out of my mom in a wrong way.

Büszke vagyok rá

látszat heroikus világomban, hogy mint nő nem használom velem született képességem, a teátrális, nyáltakony összefolyós sírást és hisztit arra, hogy elérjem amit akarok az embereknél. Ennél kifinomultabbak, és alantasabbak a módszereim. Úgy lehet elképzelni a jelenetet, ahogy a pszichopata építi fel tervezett gyilkosság minden részletét. Kiismeri a célpontot, és a gyenge pontjánál megragadva végig vonszolja a szögesdróttal kirakott úton végig a pokolba. Nem vagyok bosszúálló típus, és kimondottan gyűlölködőnek sem mondanám magam. De haragtartó vagyok és emocionális zsarnok. Utóbbiban pedig a kegyetlen fajta. Büntetem, aki úgy érzem bánt. Ha másért nem, ezért egész biztos a pokolra jutok. 

Minthogy a sírás tabu - ami a gyengéknek való - álmomban sírok általában. Ismerem ennek a pszichológiáját. Sok féle sírás van. De az egy és az igazi: amikor a történések feldolgozása lehetetlen kimondott szavakkal, üvöltözéssel, ajtócsapkodással és tányértöréssel. Mikor a tehetetlenségtől dagadó, duzzadó könnycseppek gyűlnek a szemük sarkába és záporoznak, akár az ömlő csapvíz. Az érzelmi tehetetlenség, ez a sírás. A szót is szörnyű kimondani, annyira gyászos. 

A düh, bűntudat kiváltotta sírásnál prolaktin szabadul fel a szervezetben. Ez egy olyan hormon, ami befolyásolja a hangulatszabályozásért felelős mangán termelődését. Magyarul minél jobban bőgünk, annál magasabbra szökik a vérnyomásunk, felgyorsul a pulzus, kipirosodunk és bizseregni kezd a bőrünk alatt. Szinte szétrobbannak ezek a hormonok, amik azon dolgoznak, hogy az érzelmi egyensúlyt újra felállítsák. A könnyben lévő túlzott hormonoktól megszabadulva pedig valószínűleg sikerül is. Ráadásul a kimerítő bőgés után már nem mindig olyan ideges az ember, mert hasonló stresszoldó hatással van ránk, mintha körbe futnánk a lakótelepet. Kétszer. 

És én nem sírok. Ennek ellenére sem megy. Pedig nem kell, hogy lássa valaki. Elalszom, és arra kelek, hogy könnyes a szemem. Ezek nyilván alantas, kegyetlen módszereim karmikus válasz-pofonjai.

Precíz öklendezés

Tudom, nem lenne szabad, de felzaklatnak a precíz emberek. Az utolsó cseppig tökéletességre törekvés. Az is felzaklat, hogy az elfogadott norma szerint ez a mód a helyes. Ha mindig kimaxolsz mindent. Az nem jó, amit nem néztél át ezerszer, és nem érzed úgy, hogy a mű egész, már-már földöntúli tisztasággal pontos.

Nem akarom, hogy minden körülöttem földöntúli tiszta legyen. Elég ha rendezett.

Nem akarom, hogy amit leírok, betűre, hangra, szótagra tökéletes legyen. Elég, ha nekem megfelel. Nem akarom, hogy a művészet elfogadott normák skatulyájában vajúdjon. 

Káoszt akarok, és nehezen megfejthető gondolatokat papírra vetni. Zavaros mocsarat, piszkos hurrikánt, ami felkavar és elsöpör. Ebbe nem fér bele, hogy valaki belejavítson. Hogy odébb tolja az asztal szélére csúszott lapokat, és katonás egyenességbe rendezze a szélüket. Azt akarom, hogy peregjenek szét a poratkás ágyamon, valahol a kajamaradékkal megszáradt tányér mellett, ami a pohárpecsétes éjjeliszekrényemen pihen, a ma esti vacsi után. 

Azt akarom, hogy a szennyes tartóból mindig lógjon ki valahol egy zokni, vagy egy harisnyaszár. Azt akarom, hogy az ablak zajos legyen, és csupa légypiszok, amíg meg nem unom. És el nem határozom, hogy most letakarítom. Aztán figyelem, hogy lesz megint kész káosz. 

Hát ugyanígy írok. Légypiszokkal tele. És nem akarom, hogy valaki belejavítson azt harsogva, hogy ez lehetne némileg...csak még egy picit tökéletesebb. Mer' hogy elég szétszórt. Mer' hogy elég szétszórt vagyok. 

Ha tudnám, hogyan kell helyrehozni a dolgokat, talán el sem rontanám őket.

És a legnagyobb káosz inverz érthetetlen melankóliával a legszebb természeti katasztrófa, ami megközelíti a születés és halál között zajló események tökéletességét.

Agónia friss

33. bejegyzés

Megtennéd, hogy megcsókolsz akkor is, mikor senki sem látja?

34. bejegyzés

Október... úgy gyűlöllek, megkínzol minden perceddel. Hogyan hagyhatom el így magam? Érzem, hogy jön a tél, a raktározás hava ül meg az orrom hegyén. Csak a pénz nem marad. Meg Te. Te sosem. Csak jössz és mész. Átrongyolsz rajtam, mint az úthenger, és már érdektelen. Hát hogy hibáztathatnálak ezért? Nem vagyok kész arra, hogy megint undorító és láthatatlan legyek. Meg kell fordítanom ezt a folyamatot. Megkérlek, hogy bújj ide hozzám, és ez olyan mintha félnék a haláltól, és közben tiszta öntudattal futnék bele. 

35. bejegyzés

A testem egy koporsó, amiben élve temettek el. Hát senki nem hallja a sikolyaim? Hangtalan, nyekergésem a pokol bugyrain? Hogyan hallaná... Sok ezer méter a föld alatt, belőlem folyton lakmároznak a bogarak. A temetőbe meg nem jár senki, 

                                                  hogy elhagyott sírkertem takarítsa ki.

Tokosan ragad a fala a sötétnek. Mellettem fekvők suttognak,

                                beszélnek.

S mikor már azt hiszem az én koporsóm semmi...

               Mégis megszólják, hogy széles és csúnya.

                                           Jobb neki itt a föld alatt.