Ahelyett, hogy edzeni mentem volna - és mivel nem dolgozok rajta, így oda sem indulok el, ahova akkor tenném, ha lenne eredmény - na mindegy, edzés helyett ma aludtam délután. Most is késésben vagyok, mert az esti "karitatív" melóra kiválasztott ruhához kell egy pánt nélküli melltartó. Nekem az sehogyse jó. Nekem egyszerűen nem. Ezért sem akaródzott, mert a nagy márkáknál, ami még esetleg közel állhat a nem szarhoz, tíz rugó vagy a felett.... Na most deténylegennyit egy cuccért, amit többet nem veszek fel?!
Szóval aludtam... mert dolgozni se mentem be, pedig mehettem volna basszameg. Cserébe olyan álmot kaptam, amitől összekoccantak a fogaim, és kirázott a hideg. Elmeséljem? Hát persze...
A legújabb heppem, hogy tesztelem az engem körül vevő embereket. Szörnyű dolog, mert megijednek tőle, és tudják: sosem fognak olyat teljesíteni, ami az én fantáziavilágomban megüti a közel tökéletes szintet. Na szóval álmomban a szokásos hobbi alkoholista körutamra indultam a városban. Felvillantak képek, hogy egy hozzám közelálló - és ezért közelálló személy közönyösen megkérdezi, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga: Iszol? - úgy érti, sokat? Én meg: háát... nem tudom. Mi számít ivásnak? Egyértelmű a válasz, a kérdése meg csak költői volt. Hallani akarta a számból. De ez egy másik dimenzió, ez csak álombéli agyam zeg-zugaiban játszódik, mint egy emlékkép.
Találkozok egy sráccal, akit korábbról ismerek. Felszínesen. Már valamikor leszólíthattam. Úgy öt méterről jó pasinak tűnt. Meghív egy italra. Bódultan ingadozom a tánctér sarkában, néha kilöttyen a piám, és idiótán vihorászom rajta. Hihih-hahah... Aztán érzem, hogy álmosodom. Nehezen tartom nyitva a szemem. Mi van ha beginázta? Dehogy ginázta... ez a kis tökkelütött?! Arra se képes, hogy erősebbet hozzon egy fröccsnél. Egyszerűen fáradt vagyok. Eldőlök a falnál, és csukott szemhéjamon keresztül látom az eseményeket. Vajon elbír? Vagy hoz segítséget? Mire észrevesz a fiú, nem gondolkodik ezen ennyit. Felkap, és olyan mintha párnás felhőkön utaznék. Nem zötykölődik az új járművem, úszik a levegőben. Könnyűnek érzem magam. Nem kell nagyon megjátszanom a rosszul létet, épp csak kicsit rádobok egy lapáttal. A hely előtt, kint az őrnél átad egy nagydarab, magas, tetovált férfinak és arról beszélgetnek, hogy neki fél óra múlva lagziba kell mennie. Talán ő a férjjelölt?!
Megkérdezik tőle, mi legyen velem? "Csináljatok vele amit akartok. Én nem leszek benne a balhéban..." Erre kiterítenek egy sikátorban, nedves van és sötét. Még mindig nem nyitom ki a szeme. A srác tíz métert lesétál a másik irányba. Egyszerűen a hangokból látom. Maradnak a biztonságiak, akik a bedrogozott lány képének nehezen tudnak ellenállni, mintha egy potya tíz ezrest találna az úton (És jé! Már nem is olyan drága az a triumph melltartó.)
Vetkőztetni kezdenek. Ekkor jövök rá, ha sokáig játszom Hófehérkét, Hókefélke lesz belőle, és az nekem nem megy. Egyszerűen nem megy. Ott vagyok leragadva, hogy a fiatal barátunk egy sikátorban hagyott három olyan férfivel, akik sokkal nehezebb dolgokat is elcipelnek nálam A-ból B-be. Mielőtt még viaskodásra kerülne a sor, a testem ketté válik.
Kiszakad belőle az egyik EGO. Amelyik elhagyja a másikat, könnyedén felszalad valami létraszerűségre, kilátó lehet, vagy egy dobbantó... ugródeszka a tetején. Megülök a szélén fent, és onnan figyelem az eseményeket, a saját testemen kívülről. A legfurább dolog, amit valaha láttam.
Odalenn az első, magára hagyott EGO kétségbeesetten menekül a helyszínről, de nem sokáig jut el. Lehagyja az utcában a biztonsági őröket, utoléri a fiút, és mellette is elhalad. Fura mert az előbb még nem volt a srácnál gördeszka...most meg?! Átalakul... A magára hagyott EGO gondolkodás nélkül a deszkára pattan, és én odafenn tudom, hogy nem tudja kordában tartani. Egyszer kiszalad a lába alól a szerkezet, és mikor újra felpattan rá, lendületet vesz, ellöki magát az útra, és puff. Egy autó belerongyol a képbe. Nem keni fel a lenti lányt a szélvédőre...épp ellenkezőleg, a betonon maga alá gyűri, fájdalmas csontropogással az út szélére sodorja, nagyjából öt méterre attól a ponttól, ahol belehajtott a száguldó testbe. A szám elé kapom a kezem, úgy néz ki fentről az a darabka matéria, mintha játszi könnyedséggel hajtogatták volna ellenkező irányba a végtagokat. Nem volt meg az állkapcsom. Valamit megpróbáltam közölni saját magamnak, mintha a földön elterülve, most vettem volna észre a kukkoló önmagam. De már nem mozgott, csak a nyelvem. Vérfagyasztó látvány volt, és tudtam, csak azért nem szenvedek, mert én vagyok idefenn.
Odalenn a fiú lassan, kimérten sétált az összeroncsolt, kínlódó test mellett. Megcsonkított lábaimmal néha felé rúgtam párat, de ezeket még mindig fentről láttam. Felnézett ő is, mintha már nem lenne titok, hogy miről van szó. Felkapaszkodott a létrafokokon és közel az arcomba hajolt:
- Most jobb?
- Csak tesztel...csak tesztelni akartalak. - szipogtam, és a zokogásom miatt egybefolytak a szavak.
És tényleg. Csak kíváncsi voltam, vajon ő lesz-e a megmentő. De most, hogy ez kiderült, már inkább én tartoztam neki.
