…és azon a napon eldöntöttem, hogy boldog leszek. De végülis rájöttem, hogy butaság volt. Mert nem kitűzött időpontok tervezett pálfordulása lesz a boldogságom függvénye. Szóval leültem tanulni. Most kivételesen nem azt tanultam, amit egész életemen át tanítani akartak az iskolában. Hogyan csepegtessem apránként tudatom a tömeg masszájába… Egyéni ötleteket akartam. Magamról tanulni. Látni azt, akivé váltam és várni a felismerést, hogy mindezt most már szeretem. Aztán ezt valahogy belecsempészni a mindennapokba. A történet nem ennél a pontnál kezdődik, de ez a történet legfontosabb pontja."
(Részlet: Hogyan égjünk be stílusosan ezer ember előtt?)
Amikor azt hittem, végre véget ért az ámokfutás, még igazából csak az elején jártam. Persze mindenki azt mondja, ez egy ilyen időszak. Olyan okosak az emberek, ha más dolgáról van szó. Néha azt mondják, már jobban nézek ki, ergo a lelkemben is biztos minden rendben van. Máskor pedig túlzásba viszik az érdeklődést, és megjegyzik, hogy mosott szar vagyok. De őszintén? Mert ilyen a hullámvasút. Egyik nap jobb, másik nap rosszabb. Nem tudok állandó stagnáló állapotot fenntartani.
Nem csak elmentem, meg is szerveztem a bulit, amire minden évben vágytam. De most annyira másról szólt az egész. Nem magamat akartam ünnepelni, hanem kerestem valami indokot, hogy ihassak. A megérkezés pillanatától kezdve ittam, és a hátam mögé pislogva kerestem őt. Közben kínosan ügyeltem arra, hogyha véletlenül arra jár, kikerüljem mintha nem látnám. Végül mikor már elég ittas voltam, arra kanyarodtam és tudtam, hogy leszólít majd. Mint amikor elég közel merészkedünk a kígyóhoz, és szinte várjuk, hogy megmarjon.
Fogalmam sincs mi történt, pedig mindenre emlékszem. Kiszaladt a lábam alól a talaj. Olyan dolgokat tettem, amikre nem voltam felkészülve, és amiket a lelkem mélyén nem szerettem volna. Az ő lelkiismerete tiszta volt. Nem kényszerített bele semmibe. Én sétáltam önként a viperafészekbe, és hagytam mindent ami már ott történt. Hajnalban megengedtem magamra a zuhanyt, és éreztem ahogy a méreganyagok szétáradnak az ereimben, és megfertőz valami fekete szutyok. Egy olcsó, szennyes kategóriába pakoltam magam, és ettől olcsó és szennyes lettem. Szédültem, és folyton leragadt a szemem, de nem aludtam semmit. Minden izmom égett, és összeszűkült a gyomrom, kiszáradt a szám, viszketett a bőröm. Figyeltem kicsit ahogy alszik és próbáltam rendre utasítani magam, hogy most már döntsem el végre: tényleg ezt akartam? Tényleg hiányzott? Vagy csak a megerősítést vártam, az elérhetetlen figyelmet, láthatatlan rajongást vagy kínzó vágyódást irántam? Egyik sem teljesült. Egy elhanyagolt, piszkos mellékhelyiség képe derengett fel előttem, ahova üríteni járnak az emberek, aztán visszasietnek az életükbe és soha többé nem gondolnak rá.
Amikor egyedül maradtam, sírtam és telefonszámokat kerestem, amiket felhívhatnék. Mit tegyek? Még a tehetetlenségnél is jobban elkeserített, hogy nem találtam egy megfelelőt sem. Amolyan bé tervek adódtak, amelyekkel korábban is lehetett számolni. De igazi megoldást nem rejtett a telefon. Bedagadt, vöröslő szemekkel hagytam el a lakást, és az utcán is legalább olyan egyedül voltam, mint az üres négy fal között.
A telefonhívás mögött nyers, kissé érzéketlen tanácsadás fogadott. "Szedd össze magad!" Arra gondoltam közben, mikor kiszaladtam a munkahelyről, az osztályteremből, vagy a családi házunkból, hogy a bajbajutott szeretteimre időt szakítsak, ha kell veszélybe sodorva magam. A falat kapartam sokszor, és minden sejtemmel azon voltam, hogy segítsek megoldani a problémájukat. Az én hívómnak épp "meetingje" volt. Tehát szedjem gyorsan össze magam. Ennyire volt ugyanis idő. Ez még inkább szíven ütött. Mert estére, mikor tudtam, hogy már saját regenerálódásom azon szakaszába érek - ahol a "majd megoldom valahogy" rész következik - már nem lesz menthetetlenül szükségem Rá. Ott és akkor volt, amikor a párnába fojtottam egy üvöltést, és patakokban folytak a könnyeim. Neki akkor sajnos megmagyarázhatatlanul fontos munka jött közbe. Vagyis inkább az én megmagyarázhatatlanul átlagos és kevésbé fontos gondom jött közbe a meeting ideje alatt. Érthető valahol, nem?
Hogy én 80 kilométert utazom, ha kell... és nem érdekel hányan várnak rám a portán míg tudom, hogy várja a hívást... nem értem. És akkor ismét rájöttem, hogy már nem csak a megváltást kell egyedül intéznem magammal szemben, de valószínű, hogy a megosztást is. Elhatároztam, hogy többé nem árulok el semmit. Még akkor sem, ha ez így nincs jól. Legközelebb annak, aki számára a legjelentéktelenebb problémám is sokkal előrébb jár, mint a kollégák, vagy az osztálytársak. Ahogy arra a pillanatra, nekem is megszűnne a világ, amikor az ember akit igazán szeretek, zokog a vonal másik végén.
"Szedd össze magad!"
A kimaxolt tanács, amelyikre egy tehetetlen lélek annyival tud válaszolni, hogy most éppen nem megy, épp ezért hívtalak. Ne kergessük egymást zsákutcába. Nem szeretnék továbbra is az emberek közösségi wc-je lenni. Se testileg, se lelkileg. Hogyan csináljam?
Erre nem érkezik okos válasz.
Úgyhogy leülök beszélgetni a testemmel, mert ezt senki nem teszi meg helyettem.
"Senki sem szeret, viszont mindenki bírál. Még az is, aki azt mondja nem. De egy percig se aggódj! Ma tanultam valamit. Ha most még nem is tudom hogyan kell, én szeretni foglak. Ez az egyetlen, amiben eddig tehetséges voltam. Úgy foglak majd szeretni, hogy megreped alattam a föld. Nem sanyargatlak többé, ígérem. És nem szitkozódom a foltjaidra, csíkjaidra, az aszimmetrikus és formátlan alakodra. Mindenki helyett elmondom majd reggelente, hogy gyönyörű vagy és értékes. Itt az ideje, hogy méltóképpen tiszteljelek, hiszen Otthont adsz a lelkemnek. Szóval úgy szeretlek majd, hogy lángba borul felettem az ég, kiszakadnak a fák, épületek omlanak szét, és nem marad senki, aki véleménye még egyszer a betonba tiporna. És akkor ez majd meggyógyít..."
Azt hittem terhes vagyok. Ott álltam a patikában, szemeztem az egyik orrspray reklámmal, meg néztem ahogy egy kisgyerek átlépdel azokon a kis nyilacskákon, amik jelzik, hogy kérem "itten várakozzék!". Megtorpant mikor megérezte, hogy őt figyelem. Göndör, szalmaszőke fürtjei voltak, és halvány, alig látható szemöldöke. Lelassult az idő. Hosszan bámultuk egymást, és közben azon gondolkoztam, mit gondol majd az anyja, mikor hátrafordul a vitaminos dobozköteggel a kezében.
"Mit akar ez a nő a gyerekemtől?"
vagy
"Katika megint a frászt hozza a felnőttekre. Miért nem tud normálisan viselkedni?"
Kifele menet egymásra mosolyogtunk, a kislány pedig kitekert nyakkal tovább nézett rám. Amikor a pultos csaj megkérdezte segíthet-e, reflexszerűen kértem egy algoflexet, az sok mindenen segít. Mondjuk a lelki problémákon nem.
Otthon elszívtam egymás után három szál cigarettát az erkélyen. Keresztbe tettem a lábam, és láttam ahogy lúdbőrzik a meztelen combom a hidegben. Az övé...Nem lehet másé, az elmúlt időszakban csak vele voltam együtt. Megpróbáltam elképzelni milyen lesz újra találkozni vele és megmondani, hogy hé, ugyan nem találkoztunk túl sokszor ebben az életben (talán egy másikban igen), de asszem gyereked lesz.
Nem voltam benne biztos, hogy szereti a gyerekeket, mert ő maga is inkább egy nagy gyerekre hasonlított. Hobbija a számítógépes játékok helyett a felelőtlen és átgondolatlan döntések hozatala volt.
Nem sokkal később - kicsit jobb időben - halványodott a mellkasomban a stressz, elfelejtettem gondolni rá. De éjjel azt álmodtam, hogy várandós vagyok. Hatalmasra kerekedett a pocakom, szörnyű csúnya striák szelték át a bőröm vörös hegeket hagyva barázdált vonalakban. Egy uszodában menekültem a kicsapódó víztömeg elől, és mikor végre menedéket találtam, megmozdult az a "valami" a hasamban. Úgy éreztem kiszakítja minden belsőszervemet. Fájdalmasan vonyítottam, és ráfogtam azokra a részekre, amelyek furcsa groteszk mód feszítették a köldököm és a méhem falát. A legrosszabb fájdalmaim alatt nem éltem át ennyire szörnyű élményt. Egyszerre akart távozni minden a testemből, és úgy éreztem meghalok.
Ruhában verejtékezve ébredtem, tenyérnyi tűzpiros jelét hagyva magam után, hogy a valóságban mindez csak illúzió volt. Kidobtam a ruháimat, amelyek tönkrementek az éjjel.
Aztán azt hittem meddő vagyok. Gyorsan kellett egy telefonszám. Évek óta nem látott orvos, és rettegtem, hogy kiderül valami. A probléma napról napra súlyosabb volt, és minden féle-fajta diagnózist belehallucináltam. Az álom után fájdalmak gyötörtek nappal is, és a legváratlanabb pillanatokban tört rám a pánik. Sikerült elérnem egy férfit, aki idő előtt tudott fogadni. Messze a város másik felén, én pedig sokat utaztam. Egy kislány utazott velem a villamoson, babakocsiban ült és hasonló kitekert pózban bámult mereven, kíváncsi tekintettel. Pontosan az ellenkező irányba lendítette érzelmeim hullámát, mint néhány napja a másik gyerek tette. Rádiót hallgattam, és a zene átjárta a zsigereimet, megpróbáltam átgondolni milyen lenne megmondani Neki: nem hogy nem tőle van a gyerek, nekem egyáltalán nem lehet. Vajon akadna még férfi, aki merne tervezni az undor helyett olyan nővel, akinek a méhe szikkadt mint a sivatag, a mózeskosarak legolcsóbbika, egy bevásárlószatyor, ami két flakon tisztítószer alatt szétszakad. Az üres, porszáraz nő, akit kívül összetart a smink, egy jó fodrász, meg néhány csinos ruha. De belül rohad mint egy fertőzött gyümölcs. Inkább meghalok, minthogy ne lehessek anya. Ez járt a fejemben, pedig előtte csak pár nappal még rettegtem a gondolattól, hogy mi történne, ha...?
Ahogy feküdtem az asztalon, és reménykedtem - hogy nem korai klimax - valahol legbelül tudtam, hogy mindig túl dramatizálom. Tudtam, hogy ez a véremben, a csontjaimban és a sejtjeimben lapul: a pánik. Ahogy a családomban mindenkinek. Ahogy a legkisebb problémából is a borzalmakat és az apokaliptikus, drasztikus szituációkat spekuláljuk. Rákszűrés is volt, azt csak a jövőhéten tudom meg...Igyekszem az elmúlt hetek tapasztalataival, bölcsebben és nyugodtabban várni az eredményt, amíg az egyébként átlagosnak mondható problémát kezelem az orvos tanácsaival.
Mindez persze összességében a mostani életvitel eredménye. Nem egy szerencsétlen úszás valami kevésbé steril környezetben, vagy a -hű de nagyon sokat váltogatott partnereim száma. A testem megbosszulja, hogy gyűlölöm kívülről belülről. Vissza kell valahogy tekerni a Zen időszakot és tanulni, tanulni, tanulni, hogy hogyan kell szeretni valamit, amitől huszonöt éven át undorodtam. Legalább még lehet gyerekem :DDD. És szerencsére most még nem lesz.
"Csak arra nem haragszunk már, akit teljesen elengedtünk."
Félelmetes még mindig mennyire ódzkodom a változástól. Főleg, ha az állandóságból rángat ki. Egyszer azt érzem közel vagyok végre ahhoz, hogy átlendüljek, aztán megint vissza. Megint ott találok valakit mellettem, aki reggel rám mosolyog. Közben pedig össze-vissza jár az agyam mindenfelé. Időszakosan sokat olyan emberen, akit még alig ismerek, ráadásul kihasznált, és mégis hiányzik. Nem tudom mi hiányozhat egy olyan emberből, akit alig láttunk szemtől szembe, alig ért hozzánk. Talán csak mert épp sebezhető voltam, mikor elgázolt mint egy vonat. És jobban belegondolva sokkal többen kihasználták ezt az állapotot már az elején, mint amennyit számon szerettem volna tartani. Azt hittem ilyesmit tényleg csak az elbeszélésekből ismerek majd. Olyan emberek, akik elmerülnek a saját tengerükben, és nem érdekli őket mi van odaát a száraz felszínen, ahol a partra vetett halak a segítségükért könyörögnek. Közel csalják őket, aztán lerántják a víz alá vacsorának.
"Back to the loop Jerry. Aren't ya there where you were last year, ey?"
Egy-két ilyen eset sokkal jobban húsba mart, mikor nem idegenek tették, hanem olyanok akikről azt hittem barátok. Hányszor kell megélni ezt a hiányt? Hányszor kell figyelmen kívül hagynom, hogy a hiányban is mindenki csak a saját gondjait figyeli? De leginkább a saját kényelmét. Hát nagy parazita az ember.
"Hinni kell benne, hogy okkal történnek az események körülöttünk. Egy másik nagyobb erő által mozgatva a parányi részecskéket."
Soha nem mondtam ki ha tetszett egy anekdota, vagy egy gondolat amit szépen fogalmazott meg 5. Most pedig már nem akarom, hogy megismételje, mert minden másképp hangzik. Mintha felhagyott volna a vibrálás és a zúgás, és valami nyers, akaratlanul is szemnek csúnya látvány tárult volna elém a hangja rezonanciájából.
Ezen gondolkodtam, amikor végig sétáltam az úton, és tudtam, hogy van még időm betérni egy boltba. Aztán megráztam a fejem, és rájöttem, hogy többé már nem működnek a csápjaim. Ha sokat gondolsz valakire, az majd megérzi, hogy gondolsz rá? Ha így van, én nem akarom, hogy gondoljon Rám. Ezzel azt hiszem ő maga is egyetértene.
Egy képet vizsgálgattam néhány órával előtte a gépen, és próbáltam kitalálni kit ábrázol. Az idézet is ismeretlen volt. A filmrészlethez nem írták oda miből való. Ott hagytam és felpróbáltam néhány ruhát a szomszédos turiban. Rossz szabásúak voltak, és mind előnytelenül állt formátlan testemen. Az anyag egyszerű volt és olcsó. Az ár ehhez képest aránytalanul magas. Visszaakasztgattam őket a helyükre és megfogadtam, hogy többé soha már nem eszem. Néhány perccel később elhaladtam egy könyvesbolt mellett és belém nyilallt, hogy talán vehetnék egy könyvet. Kínosan éreztem magam az üres könyvkupacos hangárban. Suttogva köszöntem, mert valahogy úgy éreztem valami ilyesféle tiszteletet érdemelnek a kötetek, meg a beléjük feccölt rengeteg energia, amivel az írók szenvedtek. Akárcsak a templomokban, szinte csak leheltem a köszönést az eladónak, aki nem kérdezte meg segíthet-e.
Céltudatosan kerestem a romantikus regényeket, vigaszt szerettem volna találni, beteljesülést, ami engem nem várt otthon, ha végeztem a munkával. Hosszas keresgélés után ráakadtam - találomra - egy amerikai írónőre, akinek trilógiája harmadik kötetét forgattam.
- Elnézést! Meg van ennek az első része?
- Mondja a címét.
- A Sötétség és Fény angyalai
- Ilyenünk nincs.A Jóslat van, meg az Éden.
Összeráncoltam a homlokom, és újra megforgattam az Édent. A hátulján azt írta A Sötétség és Fény angyalai trilógia első kötete: Az Őrző.
Az Őrző nem volt meg az eladónak, így visszatettem a polcra a trilógia utolsó darabját, és megvettem egy másikat ugyanattól az írónőtől, amihez nem kellett elolvasnom előtte kettő másikat. Hazafelé menet már félúton jártam a regényben, könnyen gördültek szemem előtt a szavak, és terápiásan hatott, hogy beszippantott a történet.
A biztonság kedvéért rákerestem otthon a Az Őrzőre. Az eladónő megkérdezte ugyanis, hogy rendeljen-e belőle, két nap alatt megérkezik. De megkértem, hogy ne tegye. Gondolatban inkább átböngésztem a netet, hátha ráakadok egy pdf-re. Megtaláltam. És alatta a Az Őrzők (Watchman) című filmet is. Tudtam, hogy ezt meg kell néznem, mert kultusz képregényfilm. Kötelező filmes alapműveltség. Sznoboknak főleg, így egyből a rendezői, három órás változatba nyúltam bele. Felváltva néztem kicsit a filmet és olvastam a könyvet. Ezzel szórakoztattam magam a nap hátralévő részében. Amikor az első harminc perc után feltűnt egy karakter a filmben. Megfordult premier plánban egy ablak előtt a lencse irányába, én pedig kimerevítettem a képet. Ez volt az a részlet, amit reggel megláttam és kerestem, hogy milyen filmből lehet. És aztán persze nem találtam.
"Hinni kell benne, hogy okkal történnek az események körülöttünk. Egy másik nagyobb erő által mozgatva a parányi részecskéket."
A legkevesebb amire gondolni tudtam, hogy mekkora volt az esélye, hogy ezer könyv közül azt szeretném majd megvenni, aminek címe elvezet a film címéhez, amire kíváncsi voltam még reggel. Ráadásul az internet brutálisan szétáradó információs forgatagába szinte biztos voltam benne, ha nem mentek el egy képet, linket akkor többé sohasem jut már eszembe, egyszerűen elsodor a többi inger. Egyszerre ámulatba ejtett és megrémített ez a helyzet. Egy egyébként jelentéktelen esemény az életemben összeállt a véletlenek, vagy egy felsőbb erő által puzzle darabkák módjára, és úgy éreztem, hogy ehhez igazából semmi közöm nincs.
Amellett, hogy egyedül élveztem ki ezt az apró és izgalmas természetfeletti kisülést, kicsit meg is nyugodtan. Beigazoltak a puzzle-ok, amik a szemem előtt álltak helyre, hogy ezt most egyedül kell átélnem.
Mostanában reggelente olyan érzés hullámzik a mellkasomban, mint amikor egy leégetett iskolában már jóval a katasztrófa után meg-megszólal néha a szünetet jelző csengő. Feldereng, hogy itt egykor valami rendszer működött, amiben a diákok, tanárok és karbantartók a mindennapjaikat élték. De igazából már csak kísérteties utóhangja annak a pillanatnak, amit a purgatórium előtt a pokolba kívántunk. Miért kell megtenni folyton ugyanazokat a dolgokat? Felkelni hajnalban, hogy időben iskolába érj. Aztán végig hallgatni azt a sok szart, hogy valaki kikérdezze tőled.
Itt, egész pontosan a kettő között - ahová ismét kerültem - nincs semmi. Üresség van, párnába ordibálás. Kötelező, érdektelen egymásutániságok. Enerváltság és elromlott könnycsapok. Egyik délután, ahogy hazafelé vettem az irányt, úgy döntöttem nem várom meg a buszt. Most ahol tudok, inkább sétálok. Szóval ott álltam a megállóban és láttam, hogy jön a buszom. Lassított felvételben persze. A sofőr komótosan befordult a szigetre, én meg a másodperc töredéke alatt leléptem és elképzeltem milyen lenne ha most elcsapna. Mennyire fájna? Emlékeznék rá? Maga alá gyűrne ez a nagy paneltenger, és felhorzsolná az arcom a beton? Eléggé fájna, hogy kitöltse az űrt?
Ezek a kérdések nem mozgatták a sofőrt. Vagy a buszon utazókat. Vagy anyát, apát és a testvéremet. A kevés barátom, akik maradtak, jó ideig nem érdeklődtek utánam. Csak napokkal az eset után csörrent meg a telefonom, mikor nem a munka és kötelezettségeim kapcsán kerestek. Utána már futótűzként terjedt a hír. Hirtelen nagyon fontos lettem. A bűntudat gennyes pestis módjára burjánzott el néhány emberen, akik az amúgy tőlük teljesen független eseményeket a maguk számlájára írták. "Hogy hogy nem vettük észre?!"
"Borzasztó tragédia, ilyen fiatalon..."
De azért akadtak olyanok is, akik gyanúsítgatásba kezdtek, hogy ez mégis csak baleset, és kellene tanácsolni a buszsofőrt gondatlanság miatt. Meg persze ott voltak azok, akik önzőnek és mérhetetlenül idiótának tartottak, amiért ezt teszem a külvilággal. Ugyan mi lehet akkora probléma amit nem lehet megoldani? Egy lecseszés a munkahelyen? Vita a pároddal? Egyes a suliban? Azért ezek nem eget-verő gondok.
Nem haltam meg.
A pillanatba belefagyva éreztem, hogy a cselekedet súlya rám nehezedik. Olyan volt, mintha lepergett volna ezer és több millió év a szemem előtt. Aprócska porszemcse volt minden élet, amiben az összes érzés, intuíció csupán néhány szemvillanásig tart. A nagy egészhez képest az én esetem nem tartott tovább egy fájdalmas oldalba-bökés érzeténél.
Jött és ment. Volt akinek pár nap szenzáció, másnak több hónapos depresszió. Az élet átértékelése.
De én nem haltam meg.
A pillanatba hibernálva láttam, hogy milyen picik vagyunk. Ebben a percben is millió csúnya, ráncos újszülött töri ki útját a fény felé, és megállíthatatlanul elindul számára az élet kereke, amivel nem lehet megállni, csupán (szerencsés esetben) nyolcvanegynéhány évszakok váltakozása múltán. És ahogy előtte, utána sincs semmi.
A busz elé lépés után tovább próbálkoztam a purgatóriumban. Eleinte keserű-mókásnak találtam, hogy a velem ugyanazon szituációban vergődők megpróbálnak kijáratokat keresni. Visszamászni az időbe, hogy végül ne fulladjanak vízbe, ne zuhanjanak le épületről, vagy ne adagolják túl magukat. Az tett engem mássá tőlük, hogy én tudtam: itt nincs EXIT. Ők pedig azt mondták puhány vagyok és gyáva. Nem igazi harcos. Nekem erről más volt az elképzelésem. Az aprócska porszemek vergődtek körülöttem, és évezredes tapasztalattal rendelkező szikláknak kiáltozták egymást.
Még nem haltam meg.
De már picit olyan. Mert fájó az üresség. És most, hogy nem keresem a kijáratot, én vagyok az egyetlen aki megtalálja. Felülök a hullámzó forró betonon, és hagyom, hogy a felszínen lebegjek egy darabig a hisztériázó, bűnbánók között. El fog sodorni másfelé. Na nem ki, csak el. Ha meglátom a Szigetet... addig még van időm kitalálni, hogyan evickéljek ki.
