Te vagy önmagad legnagyobb ellensége. Pedig hát igazából mindenki szeret, nem igaz? Felírom egy cetlire, hogy ma rám mosolygott egy idegen, összehajtogatom és bedobom egy dobozba. Ezt javasolta a pszichiáter. Én ezt javasoltam a tesómnak. Ő ezt javasolta később nekem. És sosem csináltam, de most muszáj mert fojtogat valami és elérkezett a körforgó utolsó menete. Én vagyok a soros.
Unottan ücsörgök a kényelmetlen székben. Megkér, hogy csusszanjak közelebb, nem kell hogy kilométer távolság legyen köztünk. Én pedig nem akarom. Leginkább azt akarom, hogy amíg beszélek senkire ne kelljen néznem. A hajam takarásában eltűnnek a reakciók, amik az arcomba furakodnak.
- Van itt egy doboz zsebkendő...
Felém tolja, én meg megrázom a fejem.
- Nem lesz rá szükség. Én nem sírok.
Jaj dehogynem... csak inkább a halál, minthogy bevalljam. Egyébként is, minden alkalommal amikor sikerül, megfogadom hogy soha többé nem sírok semmiért. Már a szótól is kiráz a hideg: Sírás. Mintha valami halállal kapcsolatos túlvilági gyötrelem volna. Hogy a szinonimákról már ne is beszéljünk. Zokogás, bőgés, pityergés.
- Beszélgetünk akkor, vagy inkább a terápiát választod?
Inkább a terápia. Van mit mondanom, de nem akarok róla beszélni. Vagyis akarok, de lezár a tüdőm, mintha a torkomban egy fémlemezke úgy záródna le, akár a bunkerekben a csapóajtó. És mozdítanám a nyelvem, de csak ütemes szuszogás jön. Azt hiszem szégyellem. Lehet, hogy szégyellem? Nyilván... különben már rég mondanám.
Akkor essünk neki, nincs időm átgondolni, hogy meddig szeretnék vacillálni valamin, amiről sosem hozok döntést. Amíg beteszi a lemezt a gépbe, eszembe jut, hogy gyerekként írtam egy regényt, ami hasonlóan kezdődött. Egy fiú ült ilyen székben. Zavarba ejtően sok volt a barna bőrképkeret a könyvespolcokon körbe, és idegen arcok mosolyogtak rám amitől főleg kirázott a hideg. Ettől kevésbé otthonosan, de még inkább idegennek éreztem magam a szobában. Döntse el, hogy ez most egy iroda, terápiás szoba, vagy az olvasó kuckója! Erre gondoltam, de már nem volt időm elmerengeni ismét a másik világban...a fiam nem tért volna magához akkor sem, ha többször szólítják meg kettőnél. Ő a képzeletemben olyan fantáziával bírt, amiből nem lehet csak úgy kiszakadni.
- Feküdj le kérlek az ágyra.
- Ma inkább ülnék.
- De különben nem tudsz relaxálni.
- Ma én inkább ülnék.
A fekvés a terápiás ágyon, olyan kiszolgáltatottá tett, amitől az elmémben újra és újra azok a képek villantak fel, amiben otthon merev tagokkal a plafont bámulom, hulla fáradt vagyok és nem megy a pihenés. Az, hogy ezt valaki végig is nézi, lúdbőrösen megalázónak tűnt. Nem fogok lefeküdni arra az ágyra ismét. Úgyhogy végülis belemegy, hogy a székben ülve, innen hallgassam az anyagot. Így viszont látom a képet, amit eddig nem. Egy rendkívül csinos barna lány ácsorog a képernyő közepén,kedves mosolyog és nem sokára megszólal a hárfahangján. Meg is szédülök. Muszáj megkapaszkodnom a szék karfájába. Arról beszél, hogy okos vagyok és értékes. Milyen szép és csinos. Hogy rajtam kívül álló dolgok milyen gyengék hozzám képest. Meg hogy milyen jó lelkű és fantasztikus barát, remek szerető, megbízható társ. Kiváló munkaerő! Sikeres felnőtt és elégedett kiegyensúlyozott nő.
A közepe felé már szorítom a szemem, mintha a gyomorszájamba vágtak volna egy hatalmas kalapácsot. Kiver a víz, alig kapok levegőt. Keresem a szót, ami megfelelően jellemezné mi történik velem. "Szorongás" mondja a doktornő, pedig meg sem szólaltam. Megint jegyzetel valamit diszkréten, amíg figyeli a reakciómat. Közben a háttérben recseg ez a tiszta hang: Elbűvölő egyéniség! Elsöprő erejű hatás másokra, határozott kiállás és karakteres megjelenés!
Hányingerem van. Ki akarok szállni. Most már kelletlenül gyorsan pörög alattam a forgókerék, felkavarodik az ebéd... talán nem kellett volna rántott halat ennem. Meg is halhatok a szálkától. Meghalhatok. Régen anya is attól félt, hogy meghalok. Hogy meghal. Megrágta nekem a halat, hogy ne találjak benne szálkát...
Sípoló tüdőhangon nyüszítek mint a kivert kutyák. Kiszenvedem a könnyeket és rimánkodok, hogy kapcsolja ki. Már csak a megalázó üvöltés marad, amit higgadt pillantás kísér végig. Az elme bomlást igyekszik megfejteni, mint egy szövegkönyvet. Mindenem feszül, annyira fáj! Hát nem látja, hogy ettől én szenvedek? Ez nem segít. Ez iszonyú. Kedvem lenne addig taposni a gép képernyőjén a gyönyörű barna lányt, amíg a hangja gépzajjá nem torzul és áramrezgés kisülésekkel meg nem szünteti a digitális létezést.
Akkor veszem észre, hogy az aprócska térben egy kevés mozgolódás után megint a székben kuporgok és hüppögök. Na tetszik látni? Ez is van olyan szörnyű mint a sírás. Ha nem rosszabb. Mert még arra se képes, hogy kieressze a könnyeket. Így csak egy nagy gombóc a torokban, amit nem sikerül felöklendezni.
- Mi a baj? Miért lettél ideges?
- Nem szeretem, mikor direktbe... így egyfolytában mondanak nekem... az arcomba ilyeneket.
- Milyeneket?
- Ilyen hazugságokat.
- Hazugság, hogy okos vagy?
- Az.
- De ha te így is gondolod, más még gondolhatja ezt rólad, nem?
- Felőlem gondolhatja. De ha folyton ide mondja nekem... akkor elhallgatok... akkor úgy érzem elhallgatok valamit. Hazudok, hazudik, hazudunk.
Aprócska csönd ékelődik a mondatok közé, amíg serceg a papíron a tolla.
- Hát jobb volna, ha azt mondanák: Buta vagy?
- Nem volna jobb. Ne mondjon senki semmit. Maradjunk csöndben, és ne bámuljuk már egymást! Ne tessék így rám nézni.
- Hogy?
- Így, ahogy most is! Mintha elrontottam volna a válaszokat.
