Üzenet a (kis)Kengurumnak 2.0

2013. október 27., vasárnap




Engedd el Zsebibaba.

Ha bármi jön ezen a világon, 
Áradatban nincs nálad az esőkabátom, 
Akkor is tudd, hogy menni fog.


Én vagyok a zaj, zörej

Azon a tévés dobozon.
Ami bezavar nyugodt, ütemes,
Biztonságos napokon.


Csatornát kell váltani,

Mikor már nem tiszta a kép.
Bárcsak lenne láb-lógatni,
Nekünk igazi peremvidék.

Engedd el Zsebibaba.
Ha bármi fáj egyedül,
Ha az útpadka is elferdül,
Akkor is tudd, hogy maradok.


Erre vannak a nagyok. Bár úgy fest, még ők is elrontják a dolgokat. Sűrűn. Szégyenkeznek miatta, mikor már el kéne engedni ezt is. Aludnom kéne mert három hete nem tettem. 

Ne haragudj rám! Eddig még bocsánatot se kértem...




Kiestek a csavarok

2013. október 22., kedd




Ha egyszer láthatnám kívülről milyen ember vagyok, biztosan megijednék. Nem attól, hogy esetleg rossz vagy jó... szimpatikus vagy ellenszenves. Csak attól, hogy ez ilyen. Ennyire nagyon más, mint ahogyan belülről látom. Tudatában pedig a teljes igazságnak, amit belső szemem és hozzáadott külső szemem is együtt láthat, egész biztos... hát nem is tudom. Beleőrülnék. Minden nap rengeteg hibát követek el. Úgy fekszem le, hogy többé ilyenekbe nem esek. Aztán másnap, vagy sokára csak belezuhanok egy gödörbe és megbántok másokat, cikibe hozom magam, érzelmileg zsarolok, vagy elhagyom a kulcsaim. Ha találkoznék magammal, azt hiszem azt mondanám: "Ne aggódj már! Én látom az igyekvést." És ezzel a tudással én lennék önmagam legjobb barátja és legnagyobb ellensége is egyben. 

Zavart hadakozás az időutazással

2013. október 14., hétfő


Tizennégy lehettem. Az iskola padlásán ültünk, tökéletes körbe pakolva azokat a kényelmetlen fal-lapos alumínium székeket. Piros-fekete csíkos térdzokni volt rajtam. Halásznadrág, meg egy fekete spagettipántos felső. Bőrszíjak a csuklómon, rövid fekete fagyöngyös nyaklánc, és ritkuló szőke melír. Erősen kihúzva alul a szemem. Rajtam kívül mindenki izgatottan csacsogott valakivel. Pállott, padlásporos, bent rekedt levegőt szuszogtam, szorosan átfontam a karom a mellem alatt és elhatároztam, hogy én most dühös vagyok a világra. És minthogy a világra csak dühvel lehetett aznap pillantani, így a kellemes izgalom ami a többieket átjárta, nálam ki volt zárva. 

Most senki sem érti. Ha elmondanám se értenék, mennyire rossz a helyzet. Csúnya vagyok és kövér, ez már mondjuk szabad szemmel is látszik. A vízszintes csíkok előnytelenül kihangsúlyozzák széles vádlimat, nekem bizony már most kell hordani a melltartót, és valahogy egyikben sem hálivúdi almaforma a dekoltázs. A széles csípőmről folyton lecsúszik a halásznadrág, sehogy sem áll rajta. Nem érthetik. Ez egy borzalmas megaláztatás! Mivel külsőségekkel nem jeleskedhetem, a belsőket pedig egy az egyben dobhatnám a kukába... meg kell tanulnom eljátszani valaki mást. Ez már csak így megy. Tudom, mert láttam a tévében is, meg a dalszövegek is erről szólnak. Legyél kúl és akkor mindenki imád. 

A lázadás első szakasza viszont az, hogy leszarok mindenkit. Szóval nem is baj ha nem szeretnek. Ezt ők egyszerűen nem érthetik! Az csak egy dolog, hogy csúnya vagy és kövér. Ennek iskolapéldája van súlyosabb is a suliban. A céből például az az Andi vagy kicsoda, sose mossa meg a haját meg a fogát. Bűzlik mint egy patkánylyuk aztán mégis van pasija. Ja igen, az nekem nem is lesz. Sose. Még az kéne, hogy letaperoljon, aztán vágja ott a fejeket! Milyen fejeket vághat az Andi barátja, amíg rápuszil a zsíros bőrére? Talán elviszi magával a strandra a gyógyfürdőre. Ott áztatják magukról az öregnénik is a lehámlott bőrt. 

Igazából teljesen mindegy, hogy van nálam rosszabb, a helyzet ettől függetlenül ugyanaz. Ezt ők nem érthetik, ilyen formán tehát ma gyűlölöm a világot. Túllendülve a külsőségeken, azt már mindenki tudja, hogy hülye is vagyok. Például a múlt órán a matek tanár hangosan is mondta. "Ennyire hülye vagy? Ezek szerint igen." Az egész hátsó sor ezen röhögött fojtott hangon, úgyhogy ez akkor sem lehetne titok, ha megpróbálnám leplezni. A fiúk közül kettő is igen gyakorta csúfolódik az osztályban. Ha nem a tanulmányi átlagon, akkor azon hogy rikácsolós a hangom. Meg hogy butaságokat beszélek, és nem értek semmihez. Elküldenek, és amikor megfordulok rajtam nevet a fele bagázs, de már nem hallom miért. Ez a harmadik iskolám, ez a harmadik padlás, amin különfoglalkozásra várok, és egy tucat velem üvöltő tanáron, még vagy három tucat lökdösődő és gúnyolódó diákon túl vagyok már. Hiába a sok iskola váltás, arra kell jutnom, ezt ők nem érthetik. Elmenekülni meg ezek szerint nem lehet, mert mindenhol ugyanaz. Tehát nincs más hátra mint előre, gyűlölni kell a világot. 

Mielőtt benyit egy férfi a padlás ajtaján, és mielőtt az a kevéske csokor diák izgatottságtól zsizsegne körülöttem, arra gondolok amikor az első osztálykiránduláson a lányok hálójába szaladt a szobatársam, hogy elújságolja mit hallgatott ki a fiúktól. Ők már bizony kitárgyalták, hogy a csoportból kit döntenének meg. (Na persze kizárólag akkor ha már ivarérettek lennének...) És a listában külön kiemelték, hogy M.-et és engem nem. M.-el egy listán szerepelni olyan volt, mintha félúton a sztrádán zuhogó esőben kipakoltak volna az útszélére strichelni. Nem éreztem különösebben kelendő árunak magam. De minthogy külső adottságaimmal tisztában voltam, a belsőkről pedig őszinte véleményüknek adtak hangot akár napjában többször is... nem volt más hátra mint előre, gyűlölni kellett a világot.

A belépő fickó nagydarab volt és meglehetősen széles. Sűrű, gyenge, fekete szőr borította az arcát. Fejbúbtól az állcsúcsig. Olyasmi amit ollóval vágnak mint inkább a borotvával. Csatos bőrtáska volt nála. Megállapítottam, hogy ez férfias. Az elődje, masszív szkepticizmus tesztemen sajnos nem ment át, és ezek alapján előítéleteimet kegyetlenül rá is vetítettem. Feltolta a szemüvegét, üdvözölt minket és leült az egyik székre, ahonnan feltehetőleg mindenkit látott. Úgy tettem, mint aki nem veszi észre, hogy látványosan kiszúrta a zárkózott testtartásomat. Akkor még nem tudtam, hogy nem sokára ennek az embernek minden szavát az elmémbe zárom, és hagyom hogy végig kísérjenek életem útján. Akkor még azt sem tudtam, hogy ő ezt a napot hosszan és többször meséli majd másoknak nevetve, mennyire lázadtam a boldogság ellen. Az első napon megpróbált jellemrajzolni kicsit mindenki füle hallatára. "Téged bánt valami." Na ne mondd, zsenikém! Alig hiszem el... minél mélyebbre ásott, annál kellemetlenebbül éreztem magam. A rejtőzködés, amit éppen igyekeztem professzionálisra fejleszteni, oszladozni látszott a szavai által. Egy pillanat alatt átlátott a kamaszreakciókon. Bennem pedig felidézte a környezet, a kémia, biosz, MATEK, töri, filó és az összes óraközi megaláztatást, amit a csoport előtt kellett átélnem. Mert hogy a tanár nyíltan az osztály előtt kiröhögjön, már arra is volt példa. Úgyhogy kerek-perec felhúztam a falat, és megmondtam neki: ne turkáljon az intim-szférámban. (Ez is szállóige lett.) Nem igen fogadta meg a tanácsot, noha akkor nem turkált az atmoszférában... később, kínosan lassú fejlődéssel megtört a jégpáncél. Sok sok hallgatás, feszültség, rengeteg sírás és kiabálás után. Egy töri óra előtt becsengetés után csak egy pillanattal arra lettem figyelmes, hogy üvöltök a fiúra aki ezelőtt gúnyt űzött a frizurámból. Olyasmiket vágok hozzá, hogy neki az is mindegy lenne, ha lángvörösre festetném, mert akkor is piszkálódna. Úgyhogy vagy elfogadja ilyennek és befogja a száját, vagy tovább piszkál vele, de akkor számítson rá, hogy rázúdítom a lavinát. Azt hiszem nem is ettől rémült meg. Egyszerűen csak attól, hogy már nem tűrtem sírós hangon tovább a szemétkedést. Elakadt a szava a kiállástól, meg az erélyességtől, és már nem számított mit mondok. A hátam mögött ott állt a tanár, és szétoszlatta a csapatot. 

Attól a naptól kezdve másként néztem az emberekre. Már nem voltak olyan félelmetesek. A hadakozásnak az élettel más címet adtam. Verset írtam róla, hogy nem az élettel gyűlölködöm, hanem saját magammal, aztán ezt később felolvastam a padláscsoport előtt. Tíz ember megfeszülve figyelte, ahogy lekerül rólam minden csomagolás. Remegett a hangom, melegem volt, reszkettem. Úgy éreztem közben, hogy a mellkasomat szikével vagdossák, nem akartam mindezt vállalni és közben mégis. A vers végére megfeszült az állkapcsom, felpillantottam és egy kisebb terem tele emberekkel nézett vissza rám. Külföldiek, magyarok. Egy reflektor az arcomba hasított, kicsit megkönnyeztem, hogy évekkel később sokadjára előadom ezt a félelmet ami én vagyok. És vállalom, hogy baj van. Ott térdelek a közönség előtt, olyan nagyon sajátom az előadás mint még soha. Ez rólam szól és én vagyok. Megkomponálva. Mielőtt tovább lépne a darab, az első sorban látom, hogy két ember sírdogál de nem értem miért. Elsöpör a gondolat és a látvány, hogy bár a nyelvet sokan nem értik, de az előadás a hangok és a szavak... valahogy mégis érzik mit jelent ez: Embernek lenni. 

Mert olyan nagyon sok leplezni való hiba van. És olyan rengeteg energiát emészt fel elrejteni őket. De ebbe lesz beteg a tömeg, és én ebből szerettem volna kigyógyulni, mielőtt még elnyel egy ilyen sötét verem. Fel kellett készülni rá, hogy ezekre a hibákra életem végéig ujjal mutogatnak majd. Fel kellett készülni rá, hogy a folyamatos arculcsapás, és hullámok közt vergődés alatt is ismerjem magam és tudjam hogy értékes vagyok. Nem utolsó sorban amit valaki csúnyának tart, az a másiknak szép. És bár sokáig elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy férfi csinosnak vagy szépnek lásson, aztán mind a kettőből kijutott. Sokáig nem hittem, hogy valaki okosnak tart majd és felnéz rám, meghallgat, végül ebből is kaptam. Négy évvel később egy reggel felkeltem és eldöntöttem, hogy többé nem leszek dühös a világra. Amikor megszóltak valamiért, csak azt feleltem: "Ezt dobta a gép!"

Ami nagyon akar, az már túl keveset takar



Lassú, törtetős kievickélés a depresszióból. Ez már valami. Egy aprócska szárnycsapás, nagyon messze az igazságoktól és a beteljesülésektől. Minden nap kicsit kevéssé hiszem, hogy sikerülhet. Mindenesetre talán most egy időre - ha szerencsém van és ügyes vagyok - megint vége a csóróságnak. Ami egy olyan küzdelem, amiről eddig el sem tudtam képzelni, hogy ilyen kényelmetlen és megfeszített hadakozás. A testem meg a lelkem is belerokkant. Rosszabbul érzem magam, mint egy-egy kimerítő vizsgaidőszak után... úgyhogy az újonnan jött alkalmi munka feltölt és felszabadít. Felkelni, létezni és sétálni az emberek között, elég távoli sikernek tűnik. Kihasználom minden cseppjét, hogy van hová menni, és vannak arcok, testek és szemek amikbe és amikre lehet nézni. Persze ebben benne van, hogy nem kapok viszont ugyanilyen pillantásokat. De a sok megszorult lélek között, feszült arcokkal és ladikolós hangulattal együtt is megéri. 

Egy pár hónap alatt minden és mindenki távolinak tűnik. Mintha kicsit meghaltam volna. Már nincs nyoma semminek amit teszek. Csak jövök és megyek... Néha gondolnak rám az emberek, ki-ki milyen kontextusban, az már igazán a maga dolga. És jön a suhanás, kedves gondoskodás. Mindegyik ideig-óráig tart, és aztán visszaköszönnek a saját életükbe. De őszintén, ezért nem hibáztathatok senkit. Meg távol álljon tőlem, hogy egyáltalán tegyem. Hiszen ez a világ rendje, és különben is én választottam. Mert hát lehetne társ, akivel most közös az élet, aztán nem kellett. De nem is azért kezdtem ma el írni, hogy ezt boncolgassam. Sokkal fontosabb dolog az, hogy megrekedt az alkotás, nem születik semmi. Nem bujkál bennem a történet, és azt a sok sok tevékeny ambíciót felváltotta egyetlen álom: az önállóság. Erről kiderült, hogy kiszakítása egy szeletben mégsem olyan ízi level, mint ahogy azt a tankönyvekben írták. A türelmetlen embereknek ez nem egy ideális játék. Aknamező és elmés jobbosok közt kell lavírozni. Mindenki egy összegyúrt rosszindulat-massza. Arra vár, hogy a szipolyozást mikor kezdheti, amikor ideális energiák mozognak az éterben, és észrevétlenül elszívhatja azt. Az én rálátásom erre a szúnyograj lakta világra igen csekély. Naiv vagyok és kedves. Rosszul esik ha bántanak, és még rosszabbul ha én bántok valakit. Pedig hát ezen a harcmezőn nem lehet átjutni anélkül, hogy ne lőnél le valakit. Ehhez mindenekelőtt szerezned kell egy fegyvert. A fegyvered önmagában még nem biztosíték arra, hogy sikerrel jársz az úton. Ismerned kell a fegyver használatát, ami minden egyes harceszköznél más. Tartalékolni kell a lövedéket is, mert a háborúban sok mindenki szalad veled szembe. 

Át kell azt is gondolni mire és hogyan használod a fegyvert. Néha elég ha csak felmutatod, és megfélemlíted vele a másikat. Aztán meg arra is jó, hogy fenyegetőzz hadonászva, hogy majd mindjárt használni fogod. Néha a levegőbe kell lőni, hogy lássák, meg tudod húzni a ravaszt. Máskor meg az is beválik, ha csak lábon lövöd az illetőt. A végső akciónál nincs visszaút. A tarkóra kell célozni. 

Én ilyet még soha nem csináltam. Van már fegyverem. Tudom, hogyan használjam. De nem lövöldözök vele a levegőbe, és nem is fogom senkire. Ettől pedig olyan mintha nem is lenne. Az elmúlt hetekben pedig kiderült, hogy ettől védtelenebb vagyok mint valaha. Nem lehet tűzkeresztben tárgyalni és ép ésszel magyarázni olyan embereknek akik cselekszenek. Gyermek vagyok a felnőttek között, ami frusztráló és megalázó. Hiába nyújtok 100%-ot, ettől én még átverhető és értéktelen vagyok. Léteznie kell olyan megoldásnak, amiben nem kell áttaposnom másokon, hogy a végén tiszteljenek. Ez a következő élet nagy kérdőjele. 

Amire még ráébredtem a múlt héten, az a fura szimbiózis, amiben az emberek önmagukkal élnek. Senki nem ismer igazán senkit, de még önmagunkat sem. Ez a felfedezőtúra pedig egy végtelen turistakörjárat - az eleje izgalmas - a vége kimerítő. És minél több dolog ismert már a térképen, annál kevésbé tetszetős a domborzat összes hibájával együtt. Már csak fura ragaszkodás, és megszokás amivel már kényelmetlen nehézkes lesétálni a térképről. Leesünk a föld másik oldalán. De csupán csak azért, mert nem tudjuk elképzelni a semmit, és az űrt, ami elménk rejtett zugában egy új kalandot jelent. Néha le kellene sétálni de komolyan. Becsukott szemmel várni a zuhanást, hogy az alján ott várjon valaki más, aki elkap. Én már csak biztonságban mozgok a saját határaimon belül. Rejtőzködöm a hegyekkel meg völgyekkel. Fáradtságos munkával igyekszem minden egyes négyzetméterét nejlonzsákkal szögellni. Így ha véletlenül rá is lép valaki, nem látja mi van alatta. Már most nagyon szégyellem, mert iszonyú régen nem szedtem fel a takarást, és ettől valahogy visszatekintve rosszabbul fest a dolog, mint amikor elkezdtem rejtegetni. Azt hiszem ennek már most majd így lesz vége valamikor. Írok róla, hátha könnyebb, mert elmondani nem akarom.




15 évesen már tudtam...

2013. szeptember 15., vasárnap



Anyaföld


Kopár, szikes, halott föld alattam.
Szürke, szomorú ég borul rám.
Néma varjak köröznek súlytalan,
De amit gondolnak, nem talány.

Előbukik a nap, de halovány.
Itt ekkor és ennyi a boldogság:
Fénysugárban úszó csalogány,
S néha látni, hogy ez más világ.

Olyan, mi nem hasonlít semmire!
Durva, érdes, alaktalan s masszív.
K-negyvenkettes népek járnak ide,
De programjuk lejárt, meg passzív.

Robothangon nevetnek, ha botlasz.
Átszökken rajtad egy kisgyermek.
A kerítéslécek sora hosszú szakasz,
Az életek csak fikcionált regények.


Dolgozz! Vissza ólomkezek húznak.
Szükségvigyoron túl, a fejtörés tilos!
Számolj! Ennyi maradt a mának…
Nyakad a szűk béklyóktól piros.

Azt hitted nem minden a látszat.
Hogy ez a hely más, mint a többi.
Keresel, de nem találsz jobbat,
Mint az új napnak új esélyt adni.

Végül ráébredni keserű, fájdalmas,
Hogy itt tényleg bábszínház az élet.
Ha az ellenvetés eléggé tartalmas,
Odafönt elhallgattatnak téged.

Hát erről szól, és ez megy itt,
Ahol mindent tudnak a népek.
Csöndben szidják a rendszerét
Ennek a nyílt egyetértésnek.

Gátlástalan, bűnösök felettem.
Sok barbár, vad tudatlan alattam,
S nem nézek én már előre sem.
Ne mondják, hogy sírva fakadtam,


Amiért itt születtem...

Amiért itt maradtam...

Semmire nincs idő, de leginkább egymásra nincsen

2013. szeptember 4., szerda



Ha sokat mondom ki az utálom szót, ellepi a gyűlölet az agyam. A mellkasom, a hasam, a combjaim és a lábfejem. Sepregetem az ujjaimmal és nem megy ez sehová sem. 
Arra gondoltam kiírom ma magamból mit gyűlölök, és miért gyűlölöm. És miért kell azt amit gyűlölök, kötelességgel szeretnem. És hogy miért kell ettől annyira nagyon sírnom, mert egyiket sem akarom tenni. Próbálom elhinteni a hétköznapok szűkre szabott földcsuszamlásaiban, hogy ebből még nem lesz igazi richter skálás rengés. Meg azt is, hogy alszunk rá egyet, holnapra pedig pacsmagos habbal fedett, hantolni való semmiség. 

De megáll minden őszinte szavam a levegőben, mert nyilván ostorcsapásszerű. Sértettség szaga keveredik a savanyú igazságtalansággal, mi meg csak hadakozunk, hogy kinek nagyobb a fájdalom. Ha nem így neveltetek volna... talán ha barát is vagyok és nem csak kolonc. Egyik nap még szeretés van, másnap meg üvöltés. Ha lenne sajátom, én sem csinálnám jobban. Valószínű ugyanígy csinálnám, ahogy a saját mintámat kaptam.



Nem félek, hogy elolvassátok. Nem kerestek a gondolataim között semmit sem, így erről a blogról sem tudtok. De lehet azt sem tudjátok igazán ki vagyok mi vagyok én ebben a világban. Miféle emberekkel, miféle történetekkel létezek a szívemben. Félek-e még a sötétben, vagy mire vágyok igazán? Semmire nincs idő, de leginkább egymásra nincsen. 

Mindenre túl fáradtak vagyunk, be kellene osztani az energiát. Mint egy vén örökmozgó gépezetben csökkenteni a tempót, hogy tovább húzza az elem. Nem vagyok egy jó gyerek. Én ebben a feladatban elbuktam, pedig azt hittem lehetetlen. És már nem akarok anya lenni, mert borzalmas. Nehogy a történelem ismételje önmagát és én olyan legyek mint mama, olyan legyek mint anya, anya legyek. Szüljek egy lányt és gyűlölködjünk.



Nem félek, hogy olvassátok. Hogy majd azt mondjátok dühösen és csalódottan, hogy ezek szörnyű dolgok itt, ahol mindenki látja. Már annyiféleképpen próbáltam üzenni, a válasz mindig: én vagyok aki rosszul látja. Hát akkor a feladatot elbuktam. És ha senki se tud ezen változtatni, talán jobb lett volna, ha nem is vállaljuk a lutrit a születésemmel. A történeteimről - amiket kényesen elzárok - csak a résztvevőik tudnak. Szóval csak úgy ezerféle lennék, mindenkinek más arccal. Pedig csak az számít, hogy ti tudjátok ki vagyok. A félelmek nem kifogások, kitartást csírájában megfojtja a kételkedés. Semmire sincs idő, erre se... de leginkább egymásra nincsen.

Nem félek, hogy olvassátok, mert úgyse mutatom meg. Inkább beletörődök, hogy az én hibám és ettől én vagyok önző és rossz ember. Miért nem értékelek semmit... hálátlan is, kár tagadni.  Így van. Én meg azt kívánom, bárcsak lehetne őszintén.