Lassú, törtetős kievickélés a depresszióból. Ez már valami. Egy aprócska szárnycsapás, nagyon messze az igazságoktól és a beteljesülésektől. Minden nap kicsit kevéssé hiszem, hogy sikerülhet. Mindenesetre talán most egy időre - ha szerencsém van és ügyes vagyok - megint vége a csóróságnak. Ami egy olyan küzdelem, amiről eddig el sem tudtam képzelni, hogy ilyen kényelmetlen és megfeszített hadakozás. A testem meg a lelkem is belerokkant. Rosszabbul érzem magam, mint egy-egy kimerítő vizsgaidőszak után... úgyhogy az újonnan jött alkalmi munka feltölt és felszabadít. Felkelni, létezni és sétálni az emberek között, elég távoli sikernek tűnik. Kihasználom minden cseppjét, hogy van hová menni, és vannak arcok, testek és szemek amikbe és amikre lehet nézni. Persze ebben benne van, hogy nem kapok viszont ugyanilyen pillantásokat. De a sok megszorult lélek között, feszült arcokkal és ladikolós hangulattal együtt is megéri.
Egy pár hónap alatt minden és mindenki távolinak tűnik. Mintha kicsit meghaltam volna. Már nincs nyoma semminek amit teszek. Csak jövök és megyek... Néha gondolnak rám az emberek, ki-ki milyen kontextusban, az már igazán a maga dolga. És jön a suhanás, kedves gondoskodás. Mindegyik ideig-óráig tart, és aztán visszaköszönnek a saját életükbe. De őszintén, ezért nem hibáztathatok senkit. Meg távol álljon tőlem, hogy egyáltalán tegyem. Hiszen ez a világ rendje, és különben is én választottam. Mert hát lehetne társ, akivel most közös az élet, aztán nem kellett. De nem is azért kezdtem ma el írni, hogy ezt boncolgassam. Sokkal fontosabb dolog az, hogy megrekedt az alkotás, nem születik semmi. Nem bujkál bennem a történet, és azt a sok sok tevékeny ambíciót felváltotta egyetlen álom: az önállóság. Erről kiderült, hogy kiszakítása egy szeletben mégsem olyan ízi level, mint ahogy azt a tankönyvekben írták. A türelmetlen embereknek ez nem egy ideális játék. Aknamező és elmés jobbosok közt kell lavírozni. Mindenki egy összegyúrt rosszindulat-massza. Arra vár, hogy a szipolyozást mikor kezdheti, amikor ideális energiák mozognak az éterben, és észrevétlenül elszívhatja azt. Az én rálátásom erre a szúnyograj lakta világra igen csekély. Naiv vagyok és kedves. Rosszul esik ha bántanak, és még rosszabbul ha én bántok valakit. Pedig hát ezen a harcmezőn nem lehet átjutni anélkül, hogy ne lőnél le valakit. Ehhez mindenekelőtt szerezned kell egy fegyvert. A fegyvered önmagában még nem biztosíték arra, hogy sikerrel jársz az úton. Ismerned kell a fegyver használatát, ami minden egyes harceszköznél más. Tartalékolni kell a lövedéket is, mert a háborúban sok mindenki szalad veled szembe.
Át kell azt is gondolni mire és hogyan használod a fegyvert. Néha elég ha csak felmutatod, és megfélemlíted vele a másikat. Aztán meg arra is jó, hogy fenyegetőzz hadonászva, hogy majd mindjárt használni fogod. Néha a levegőbe kell lőni, hogy lássák, meg tudod húzni a ravaszt. Máskor meg az is beválik, ha csak lábon lövöd az illetőt. A végső akciónál nincs visszaút. A tarkóra kell célozni.
Én ilyet még soha nem csináltam. Van már fegyverem. Tudom, hogyan használjam. De nem lövöldözök vele a levegőbe, és nem is fogom senkire. Ettől pedig olyan mintha nem is lenne. Az elmúlt hetekben pedig kiderült, hogy ettől védtelenebb vagyok mint valaha. Nem lehet tűzkeresztben tárgyalni és ép ésszel magyarázni olyan embereknek akik cselekszenek. Gyermek vagyok a felnőttek között, ami frusztráló és megalázó. Hiába nyújtok 100%-ot, ettől én még átverhető és értéktelen vagyok. Léteznie kell olyan megoldásnak, amiben nem kell áttaposnom másokon, hogy a végén tiszteljenek. Ez a következő élet nagy kérdőjele.
Amire még ráébredtem a múlt héten, az a fura szimbiózis, amiben az emberek önmagukkal élnek. Senki nem ismer igazán senkit, de még önmagunkat sem. Ez a felfedezőtúra pedig egy végtelen turistakörjárat - az eleje izgalmas - a vége kimerítő. És minél több dolog ismert már a térképen, annál kevésbé tetszetős a domborzat összes hibájával együtt. Már csak fura ragaszkodás, és megszokás amivel már kényelmetlen nehézkes lesétálni a térképről. Leesünk a föld másik oldalán. De csupán csak azért, mert nem tudjuk elképzelni a semmit, és az űrt, ami elménk rejtett zugában egy új kalandot jelent. Néha le kellene sétálni de komolyan. Becsukott szemmel várni a zuhanást, hogy az alján ott várjon valaki más, aki elkap. Én már csak biztonságban mozgok a saját határaimon belül. Rejtőzködöm a hegyekkel meg völgyekkel. Fáradtságos munkával igyekszem minden egyes négyzetméterét nejlonzsákkal szögellni. Így ha véletlenül rá is lép valaki, nem látja mi van alatta. Már most nagyon szégyellem, mert iszonyú régen nem szedtem fel a takarást, és ettől valahogy visszatekintve rosszabbul fest a dolog, mint amikor elkezdtem rejtegetni. Azt hiszem ennek már most majd így lesz vége valamikor. Írok róla, hátha könnyebb, mert elmondani nem akarom.
