torlódó gondolatok

 Letörölted magad, vagy töröltél engem? Emlékszem még a napra, amikor azt írtam neked, hogy így jobb lesz mind a kettőnknek. Hogy nem arról van szó, hogy meg akarlak bántani. Hogy törölni akarlak minden emlékemből - hiszen megbeszéltük, hogy a közös képeinket képtelenek vagyunk törölni. Mert akkor az azt jelentené, hogy egy az egyben kitörölnék mindent, ami olyan sok boldogságot okozott. Hanem csak arról, hogy így nem látlak, nem látom az új barátnődet, nem látlak téged, ahogy boldog pillanatokat élsz át nélkülem. Nem akartam tudni azokról a percekről, amikben önkéntelenül boldog vagy nélkülem, pedig szívől és őszintén biztam benne és vágytam rá hogy boldog vagy. Hogy örömödet leled valamiben, amihez semmi közöm. De valahogy úgy, közben őrzöd az emléket, ahogy a Vezér utcai kis lakásban rántott sajtot sütsz meztelenül, és meg egy szál fehérneműben csókolok a hátadra és nevetek valamin, ami amúgy lehet önmagában nem is vicces. Hogy lehet elfelejteni egy ilyen pillanatot? A tiszta, lúgozatlan boldogságunkat? Ami semmitől nem terhes, amit nem mérgez semmi sem? Ahogy a csípőmnek dőlsz és rápréseled mosolyod az ajkaimra? Amikor csak annak örülünk, hogy ebben a percben mind a ketten ugyanott tartózkodunk az univerzumban és megérinthetjük egymást? A kettőnk egymásra találásása csak egy szoftveres teszt ebben a dimenzióban és lássuk be... ez a teszt nem futott a legjobban. Egy olyan hiba voltunk a mátrixban, amire három év is kevés volt, hogy elfogadjam. Ópium voltam a szívednek, te pedig kokain az elmémnek és mind a kettőnknek lassan ürülő drog a másik. 

Valamiért azt hittem ez olyan nagyon különleges volt, hogy soha de soha nem találok semmi hasonlót ebben az életben már. Kicsit bele is betegedtem, hogy őszinte legyek. Kicsit bele is haltam. Abban biztos voltam, hogy megállt a szívem. De abban már nem igazán, hogy újra is tudtam indítani. Tönkre ment minden, ami a szeretetre kapcsolt. Minden tönkrement azokkal, akiket szerettem. Egyszer csak elkezdtem éhesen, kétségbeesetten számonkérni rajtuk, hogy csak és kizárólag engem szeressenek. Mert úgy éreztem, ha te nem szeretsz halálosan, végérvényesen, akkor senki más sem szerethet engem őszintén. És ha nem halsz bele legalább úgy a hiányomba, ahogy én haltam bele a tiédbe, akkor senki más számára sem lehetekm igazán értékes. Nem lehetek második. A második semmit sem ér. Akkor az életem egyenlő a nullával és akkor már az is mindegy, ha meghalok. A ezüstérmesre senki nem emlékszik az olimpián. Az egy dolog, hogy lehetetlen feladatot adtam nekik, a feldolgozhatatlan felelősséget kellett elcipielniük és nem is értették miféle büntetést kaptak a nyakukba. De te? Feléd csak annyi volt az elvárás, ohgy pusztulj bele a hiányomba. Legyek olyan szerves része a lényednek, hogy amikor felkelsz, fulladj bele az ürességbe, amnit kivágták magadból. 

És tudod mit? Nem voltam felkészülve rá, hogy ez ennyire jól fog működni ilyen hosszú idő után is. Még mindig hozzám mérsz mindent. Mit mondanék Én. Mit gondolnék erről Én? Találtam egy fiút, aki különb, mint te? Az új barátnőd is hozzám hasonlítod? Hogy miben más, mint én... Miben jobb, vagy miben rosszabb. Mit mondd, amit én nem mondanék, mi miben csinált, amit én sajnos vagy szerencsére régen csináltam, ő meg már nem. 

Ha ezeket sikerült is manuálisan kivágni magadból, van amit egyikünk sem tudsz sebészi pontossággal kimetszeni. Az álmokat. Mert pontosan tudod, hol találkozunk. Éjjel, az álmainkban, árnyékok és kimondatlan mentállinkek között. Felébredek egy lidércnyomással felérő sorozatkép után, amit a tudatalattim kreált csupán és pontosan tudom, hogy aznap velem álmodtál, mert én is veled álmodtam. Ott találkozunk még. Ott tudunk beszélni. Még ha nem is kellemes. Ennyi jut, valami tiszta és megismételhetetlen után. ahogy éjjel gél kettőkőkor meztelen a konyhában rácsokólok a hátadra, te pedig gondtalanul mosolyogsz, mert nem tudod, hogy egyszer ez is véget ér.

Névtelen piszkozat

Amikor kisgimis voltam, sokszor álmodtam azt, hogy nem tudok megszólalni. A klasszikus sikítós álom volt, amiben egy hang sem jön ki az ember torkán. az én esetemben gyakran a tanár szólított fel, vagy a társaim gúnyolódtak és nem tudtam megvédeni magam. Aztán ahogy növögettem átalakult az álom. Többnyire bajban voltam és nem tudtam segítséget kérni. Vagy baleset ért és nem tudtam kiáltani. A terápián rendszerint feldolgoztuk ezeket és elkezdtem mindenféléről beszélni a családnak meg a barátaimnak. Otthon meg kellett harcolni, hogy értsék. A barátaim pedig szerettel és aggodalommal fordultak a szorongások felé, amiket igyekeztem előtte eltitkolni.

Most visszatértek a rémálmok, új köntösben, valahogy remake-elve. Egész nap zsinnyeg a háttérben a megfogalmazhatatlansága a történéseknek, az ismereteim hiányának és a tehetetlenségnek. Végre jó dolgok történnek és ez eltereli a figyelmemet néha arról, hogy közben máshol szörnyű dolgok történtek. Azon gondolkozom a 17-esen utazva, hogy vajon ez törvényszerű? Le kell válnom valakiről, amikor karrierem nagy fordulópontját élem? 

Kísértetisen hasonló mondatok visszahangoztak akkor és most is. "Nem ígérhetek semmit." "Majd megbeszéljük." vagy a "Nem bírom tovább." Nyikorogva megáll alattam ez a síneken futó monstrum és arra gondolok: bárcsak ne lenne olyan érzés, mint amikor egy apa azt mondja a lányának, hogy leszaladok cigiért. Nagyon szeretlek. Majd jövök! Pedig dehogy jön. Hát azért szalad, mert nem bírja tovább. Nem bírja a sivalkodást, az örökös igényt, meg a rimánkodást. Talán aznap délután még gondolkodik rajta, hogy vissza kéne menni. De ha rágondol, milyen volt otthon, rögtön összeszorítja a mellkasát a kényelmetlenség. Ezért kér még egy napot magától és végül olyan sok nap telik el, hogy már nem akar szembesülni a megrovó pillantásokkal. Azzal, ahogy megvádolják az elhagyás szörnyű tényével. 

A kislány nem hibás. Úgyhogy a példa nem igazán állja meg a helyét, de mégis. Ebben az esetben a kislány kiprovokálja, hogy ez újra és újra megtörténjen. Úgyhogy amint eljátszottuk, hogy megérkezett a Mikulás, csomagot bontottunk és mindenki elment a dolgára, belőlem feltör valami mélyen lefojtott veszteség. Mindig sírok, de most hangosabban, valahogy keservesebben távozik. Minden méltóságomat magam mögött hagyva, a levegőt kapkodva kérlelni kezdek a telefonba. Te ne hagyj el! Könyörgöm, hogy ne hagyj el. Akkor nem marad senki.

Megvárja, hogy csillapodjon kicsit és megnyugtat, hogy nem fog elhagyni. Hogy ő akkor is marad, ha senki nem marad. Akkor is, ha mindent elkövetek, hogy ne akarjon maradni. Néhány hét múlva karácsonyra kapok tőle egy könyvet, aminek első lapján ott van az idézet: "Ennyi év után is? Örökké." A gimi előtt ülök, amikor kinyitom és rásimítok a lapokra. Ő még nem fuldoklik. 

Sokáig csak neki beszélek arról, ami történt. A nővérem megérez valamit a levegőben és még nagyobb erővel keresi a pszichológusom a fővárosban, de végül akárhány számot küldd el, egyet sem hívok fel. Még nincs rá pénzem. Meg egyébként is, mint a lakásban hagyott gyerek, bízom benne én is, hogy beteljesül az ígéret. De egy hónap csöndet csak az nem hall meg, aki süket. Nem vagyok túl jó a várakozásban. Nem vagyok túl jó egy csomó mindenben, de a várakozásban kifejezetten rossz vagyok. Ám ha megtöröm a csendet, tiszteletlen vagyok a kéréssel szemben. Ha megtöröm a csendet, csak az nem teljesül, amit én magam is kértem: hogy ne nekem kelljen mindent kezdeményezni. Ha megtöröm a csendet, nem értettük meg egymást. Nem értettem meg, hogy engem nem lehetett elviselni. Hogy célba értem, vagy hogy a látványom, a hangom, a puszta emlékem szorongást vált ki.

Karácsonykor - amikor még reméltem, hogy az ünnepek és a szilveszter nem telik el feloldatlanságban - vettem neked egy könyvet. Tisza Kata új könyvét a mérgező kapcsolatokról. Belelapoztam és mindenhol önmagamat véltem felfedezni a szereplőkben. Hol egyik oldalon, hol a másikon. Mivel nem tudom mi történik odaát, hát kitöltöm a csendet. Elképzelem, hogy megbocsáthatatlan haraggal gondolsz epizódjaimra, ami jelentőségteljes, csodálatos napokat tett tönkre. Amik miatt úgy érezted, felelős vagy az állapotomért. Elképzelem, hogy eltereled a gondolataid a gordiuszi csomóról, meg hogy vélt kudarcod élményét csak azzal lehet felperzselni, ha módszeresen felsorolod viselhetetlen tetteimet. 

Furcsa visszagondolni, hogy volt idő, mikor felnéztél rám. Most néha az is eszembe jutott, hogy talán csak képzeltem az egészet. Mindig ez a roncs voltam, csak korábban kíméltem tőle egy kislányt. Azt hiszem annak a kislánynak is azt tanácsolnám, hogy fusson, amilyen gyorsan csak bír. A teste és a lelke jelzett, akkor indulás, ne nézzen hátra. 

Máshogy telik nekünk az idő. A te órád lassabban jár, az enyém szélsebesen pörög. Nálad talán egy szempillantás telt el, nálam egy fél élet. És tudom, az lenne az igazán menő, ha a világ összes idejét meg tudnám adni a gondolkodásra. De most csak visszatérnek az álmok, ahol kinyitom a szám és némán lehelem ki a tehetetlenséget. Csak azt kívánom, bár ne kéne ezt is kibarchóbázni. 

Végül nem mondom el senkinek, hogy az újév első napjain megfogalmazódik bennem a meggyőződés: nem kellene emberekkel kapcsolódnom. Se férfiakkal, se nőkkel. Elfogytak a megoldásaim. És megpróbálok ide többé nem írni, nem sok értelme volna így, hogy te voltál az egyetlen aki olvasta. Enélkül is: az ajtóm neked mindig nyitva áll, ha egy nap úgy alakulna, hogy szükséged lesz rám. Ha soha többé nem beszélünk, tudom hogy te elég ügyes leszel, hogy magad mögött hagyd, ami gyógyíthatatlan. Én pedig nem tudom megírni milyen feldolgozhatatlan veszteség lennél, úgyhogy nem is teszek rá kísérletet. 

Csiki-csuki

 Sok mindent elgyászolok ezen a karácsonyon. 

Azon gondolkodom, hogy vajon hány gyermek nő fel úgy, hogy csapkodják az ajtót egymásra a szülei. Mindenfélét kiabálnak rá, mögötte, előtte. Hány gyerek elől bujkálnak fojtott hangon, játsszák meg a józanságot, állítják középre, hogy "válassz"?

Amikor tiznnyolc éves leszek, elvisznek pszichológushoz. Nem csinálja túl jól az öregasszony, de kapok némi figyelmet és ez helyretesz egy időre. Eleinte nem akar elvállalni. Apa visz és ő beszél vele. Sokáig titkolja, hogy miért. Az a tévképzete a következő tizenöt évre, hogy a nő magas EQ-m miatt nem vállal. (erről korábban már írtam) Nem értem az összefüggést és nyilvánvaló szülői túlkapás a gondolat. De ma este megint eszembe jut: vajon miért nem akart az elején vállalni? Apa úgy beszélte rá, hogy hadd járjak. (Mindig könnyebb volt neki másokról gondoskodni, mint magáról.) Aztán az is eszembe jut, hogy ugyanez a nő azt mondja: majom szeretettel szeretjük egymást. Szinte már túlszeretjük a másikat ebben a családban. Vagy apával? Nem tudom. Ezt azelőtt állapítja meg, hogy egy szót is váltana velem. Azelőtt jelenti ki, hogy nem vállal, hogy komolyabban elbeszélgetnénk. Nem lehetséges, hogy... a szülőm és közöttem lévő szoros kapocs miatt nyitott ajtót? Hogy olyan családi dinamikát látott, ami hatáskörén kívül esett? Vagy egyszerűen csak nem volt már ideje, kedve, ereje. Gyakran terelte a szót halott férjére, akit két évvel üléseink előtt vesztett el, én meg azon kaptam magam, hogy nyugtatgatom, nem lesz semmi baj. Akkor még nem is sejtettem, hogy nyolc alkalom milyen kevés akármihez. Hogy legnagyobb problémáimra nem igen lesz orvosság. Hogy a szeretetünk csak szülők és gyerekek között húzódnak és annak egymásba kapaszkodása is részben azért ilyen erős, mert nem bírok együtt élni a tudattal, hogy ők ketten együtt boldogtalanok. 

Ültünk a kocsiban, anya épp a vonathoz vitt. Kétségbeesetten kérdeztem: de azért szeretitek egymást? Mire felháborodással válaszolt, "hát persze! Persze, hogy szeretjük egymást, ne beszélj hülyeségeket." Nem igazán hittem el, de mégis megnyugtatott. Néha jó, ha azt mondják, amit hallani akar az ember. Mikor már szétfeszít a bizonytalanság, a feloldhatatlanság súlya. Pár héttel később - most karácsonykor - a hidegben dideregve hallgatom őket, ahogy vállalhatatlan dolgokat üvöltenek egymásra. Apa egyre idegesebb, attól félek megáll a szíve - anya pedig szítja. Azt hiszi van valakije, apa pedig már nem bírja a torzítást. A képzelgést, a mártírkodást és az örökös vita generálását. El kéne válniuk - erre gondolok. Úgy jönnek be, mint akik ezt is beszélik meg végül, hogy el kéne válniuk. Nem először merül fel, de most ott vagyok a porhüvelyben és a súlyos gyász füstje lengi körbe őket. Legalábbis apát. Anya kizár, lerak, oda se néz. 

Megpróbálok vigaszt találni a nővéremnél, aki kizár, lerak és oda se néz. "Mi közünk nekünk ehhez?" - kérdezi hűvösen. "Akkor se tudsz beleszólni, változtatni, ha megfeszülsz. Ez az ő dolguk."

Ez meg az én gyászom - gondolom. De végül csak annyit mondok, menjen. Pihenjen le, biztos fáradt. És egy kis gondolkodás nélkül, mintha az esti filmet beszéltük volna meg, elindul a háló felé. Látja, hogy szenvedek és mivel nem reagál rá semmilyen módon - még csak meg sem próbál érzelmileg kapcsolódni - arra gondolok, hogy talán magának is ezt mondja, ha én vagyok terítéken akkor is: "Mi közöm nekem ehhez?" Ilyenkor magamban még folytatom a párbeszédet, hogy hát persze...semmi. Végülis csak egy család vagyunk. Gondjaink a sajátunk, magánügyünk és mindenki oldja meg úgy, ahogy akarja. Sejtettem, hogy párkapcsolati gondokkal a nővéremhez nem fordulhatok. Életem legfájdalmasabb szakítására annyit mondott: Eddig is magadat tartottad el, magad intéztél mindent. Mintha minden szívfájdalom gyógyítható lenne a függetlenség gondolatával annak, aki retteg hogy egyedül marad. 

Szóval nem megy ez jól nekünk. Jó sokára, de rájövök, hogy viszonylag kicsi, de diszfunkcionális család vagyunk, amiben most a legkisebb hallgatja, hogy veszekszünk előtte. Ilyenkor kiszalad egy bazdmeg és kurva élet. Csikorog a fogam. A főellenség mindig anya. Irracionális viselkedése, a balhé amiket generál, a paranoiái, a sírógörcsök, amikben szörnyű dolgokat vág a fejünkhöz. Például, hogy nem szeretjük, azt kívánjuk, hogy bárcsak meghalna. Sokáig szenvedtem ettől, mert hosszú órákon át - régebben napokon át - nem segített semmi megbékíteni. Csöndben hagyta, hogy könyörögjek. Most már értem őt, hogy szó szerint betegségévé válok, amiben szenved. Még tegnap én magam is egy ugyanilyen roham után kapaszkodtam a nyakába zokogva, hogy ne haragudjanak rám, nem tehetek róla. Nem tehetek róla, csak jön és elsodor. 

Talán épp ezért - vagy csak mert megfulladok az elárasztottságban minden oldalról - már apát sem látom egy szentnek. Bár nincs könnyű dolga belátom - és akkor még finoman fogalmaztam. De felnőve arra is rájöttem, hogy kettőn áll a vásár. És nem tetszik, hogy méricskéljük a bűnöket, mert a végén ha egyik kupica túlcsordul, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a másikba is csurrant-cseppent azért. Borzasztó boldogtalanná tesz, hogy nem tudunk működni, mint egy család. Egyre kevésbé tudunk egymásba kapaszkodni. Egy egyszerű program megszervezése is örökös vita, végeláthatatlan gonosz szurkálódás. A testvérem a lányának vigaszt nyújt bármikor, de ugyanezt a képességét már képtelen használni velünk szemben. Pedig anyává válni azt hiszem sok mindenben változást jelent. Legalábbis nyit egy harmadik szemet homlokközépen. Bíztam benne, hogy talán úgy csitítja majd a fájdalmat, ahogy a kicsi tanítja neki. De rájöttem, hogy azok az évek alatt kialakult dinamikák már nem fognak változni akkor sem, ha száz gyermeket szül és száznak öleli át a baját. 

Én nem tanultam meg kivonódni. Bár örülnék neki, ha mások néha kicsit jobban bevonódnának. Azt a fajta eltávolodást láttam rajta, amit sokszor látok tükröződni mások arcán. A felelősség előli menekvést. Legalábbis annak a felelősségnek a hárítását, ami a szomorúság kiváltásáért felelős. Pedig sokszor nem is ez a feltételezés. Létezik a minden embertársunkért vállalt felelősség, hogy nem hagyjuk ott a szobában ha sír. Néha akkor sem, ha üvöltve lökdösődik és karmol. Néha a leginkább rettegő kóbor állatok marnak a legnagyobbat és reszketnek tovább félve akkor is, ha a rájuk találó kisétál a helyzetből. Na persze, nem szabad elvárnom, hogy erre bárki képes legyen. Azt tudom, hogy én képes vagyok rá és még soha nem hagytam síró embert magára. (Ha csak ő nem kérte.)

Elgyászoltam megint a testvérem leválását a fájdalmamról. Elgyászoltam a szüleimet, akiknek boldogtalanságban nem lehetek a férje és felesége mert önmagam őrületével játszok. Elgyászoltam az örökségem is, ami meggátol abban, hogy családom legyen és barátaim. Mindent látok kívülről és tudom hogy néz ez ki. Látom magamat is tehetetlenségemben. A szüleimnek saját fájdalmukkal kell megküzdeniük ma. A testvéremnek a saját családjával kell foglalkoznia. 

Senki házasságát nem tudtam megmenteni. Ezáltal saját magamat se tudtam megmenteni. A csomag meg csak görög tovább lefelé. Pattog, mint egy sáros labda, amit senki nem akar sokáig a kezében tartani. Nekem már csak azt kell megtanulni, hogy ne piszkoljak be vele olyanokat, akiket szeretek.

Loneliness

Ha előre tudom, hogy ilyen egyedül leszek, mire felnövök, alaposabban átgondolom a világra jövetelt.

Egyre nehezebb ébren maradnom

 Egyre nehezebb ébren maradnom. Egyre nehezebb az ágyból kisegítenem az élni akarást. 

Mindig egy szemhunyásra van a legnagyobb feladat; tovább menni, ahová már nem is akarok.

Kérni segítséget oda, ahol nem segít semmi.

De voltam már itt, tudom hogy nem igaz. Az örvény alján egy tézis vár, amit ha elhiszek, összekucorodva rámnehezedik ez a fekete súlyos nyomás, mint a Mariana-árok mélyén a biztos fulladás. 

Itt hűvös van és sötét. Idelenn süket vagyok, kihalt országok hullámzó iszapja leng körül. Reszket a lelkem, mert ha mindennap sírok, kimosom a száraz árkot a Duna parton és nem lesz rakpart, ami feltartson, nem lesz pillér ami elbírja hasztalan testem.

Miközben gyerekek kacarászva körbefutnak a halálra gondolok. Már nem is látom őket, életük kezdetén, mandulányi lehetőségük vadburjánzó erdők sokasága. Már a nyomott hűvös sötétségben vagyok. Kimegyek sírni, de nem szabad ezt sem. Nem ijeszthetek meg senkit. Apa utánam jön és megpróbál pillanatot találni a káoszban, nem hibáztatom, hogy nem sikerül. 

Próbálok neki szólni lentről. Apa! Segíts kérlek, fogd meg a kezem. Eléred? Az aprócska elhaló lélekhang nem jut fel a felszínre. Azt mondja, ne legyek szomorú. Nem vagyok egyedül, ők mindig itt vannak nekem. 

Apa! Anya! Itt vagyok a mélyben! És fázom...és egyre nehezebb ébren maradnom...

De nem hallanak. Amikor rájövök, hogy senki sem hall, nem erőlködöm többé, hogy tartsam a rámnehezedő víztömeget a mélyben. Mamára gondolok, aki rögtön papa temetése után megkérdezte tőlem, mennyi volt a temetés. Egész életében egyetlen egyszer megpróbálta kiszámolni a közelgő halála költségét, hogy azt ne nekünk kelljen kifizetni. 

Nekem is van egy borítékom mama. Valamit mégiscsak tanítottál nekem.

Búcsú ettől a rohadt szutykos okádék élettől a 33. Szülinapomon

 Megnyugtat ha folyton úgy csinálok, mint aki lezár, elenged, búcsúzkodik. Szomorú leszek tőle és ez a szomorúság olyan otthonos, hogy képtelen vagyok tőle megszabadulni. 

Viszlát élet! Nem voltam különösebben kiemelkedő semmiben. Nem voltam feltűnő tehetség és nem voltam sajnálni való lúzer sem. Értettem egyes dolgokat és még többet nem értettem. Szégyenkeztem amiért nem vagyok olyan, mint a többiek és lélekszakadva próbáltam megszabadulni attól a valakitől ,aki hasonlított mindenkire. Nem tudtam nemeket mondani, mikor bántottam és nem tudtam igent mondani, mikor szerettek. Hazudtam szépet, nyomorultat. Mondtam igazat, ha senki nem kérte. Megjegyeztem haszontalan dátumokat, elfelejtettem szeretteim születésnapját. Nem mertem kérni és nem tudtam megállni, hogy adjak. Hangos voltam a csöndben és néma volt a zajban. Se hasznos, se érdekes nem voltam. Nem tudok vezetni, veszekedni, verekedni. Nincs férjem, gyerekem, családom, kertes házam, zöld gyepem, hintaágyam, fagyasztóban wok zöldségem, szabad hazám. Nem tettem semmit, nem mentettem életet, engem sem mentett meg senki. Mielőtt meghaltam azt hittem mégis van valami csavar. Hogy majd beront valaki, aki azt mondja értékes vagyok, kéne még pár év. Pár év szomorúság - válaszolnám. De bombabiztos vagyok, pontosan tudom már melyik kábelt vágják el a filmben. 

Sokat sírtam. Nevettem is, csak azt sose egyedül. Sokat sírtam, mert az én dolgom, hogy sírjak. Különösen a szülinapomon, ami ékes bizonyítéka értéktelenségemnek. 

Nincs semmi csavar. Rendes lezárás sincs, olyan amit én írnék magamnak. Csak... Egyszercsak nem sírunk már többet és ez is elég.

mi a baj velem?

 

Most már hosszú évek óta - igazából mióta a beléptem az igazán felnőttek korosztályába - gondolkozom azon, mi a baj az ízlésemmel. A barátnőimmel sokat hülyéskedünk azon, hogy a kisfiús pasik jönnek be, meg azok, akik helyesek, de nem ultra férfiasak. Aztán rájöttem, hogy ez nem is igaz. Szeretem a borostát is, meg azt is ha férfiasak. Melyik állítás az igaz? Az tetszik, ha fiatal egy srác vagy az taszít, ha idős? 

Kicsit mind a kettő, de leginkább az utóbbi. Leggyakrabban a huszas éveiben járó kölykökre gondolok úgy, mint a huszas éveim szomorú hiányára. A gimiben és az egyetemen nem sok romantika jutott, és kamasz elmém valahol megrekedt a disney hercegek iránti vágyódásban. A megrajzolt arcélük és barátságos tekintetük olyan archetípus volt, amit mindenféle erotikus sóvárgás nélkül is el lehetett képzelni a daydreamben. A szex szinte nem is kellett, hogy ennek része legyen. És nem is tudom kijelölni a napot, amikor nem töltött el szégyennel annak gondolata. 

Végül aztán soha nem is estem át a normálisnak gondolt késő kamasz években olyan tapasztalásokon, mint a többiek. Arra gondoltam talán azért, mert a fiúknak nem kellettem. Csak nem ilyen lány kellett nekik, mint én. Felnőttként is sokadik opciót láttam a testemben. Vagy legalábbis olyasmit, amit akkor választanak, ha minden más opció már nem opció. Furcsa, kicsavart helyzetekben találtam magam, ahol élveznem kellett volna, hogy valaki szamarat tart az ágyában a ló helyett, én pedig becsülettel "i-á"zok, mikor kéri. De csak addig, amíg meg nem találja a lovat. 

A "Precious - a boldogság ára" című filmben, a főszereplő - kórosan elhízott lányt az apja megerőszakolja. (Meg teherbe is ejti, de ez most mindegy.) A lényeg, hogy húsz voltam, mikor ezt a jelenetet láttam és arra gondoltam, egészen olyan ez az egész, mint amikor fogyatékossággal élőket erőszakolnak meg, mert azok úgy sem tudnak szólni érte. Vagyis olyan, mintha állatokkal erőszakoskodnának, mert ők nem tudják elmagyarázni mi történik velük. Talán mivel az agyuk is csökevényesebb, kevésbé fejlett...nekik mindegy is. Nyomorúságos, értelmetlen életük holnap folytatódik és majd a kérődzéssel lesznek elfoglalva, nem pedig azzal, hogy valami olyasmit tettek velük pár percig, amit nem akartak. Akkor a húsz éves elhízott testemmel így gondoltam magamra. Megrázott, hogy a Precious nevű lányt senki - még a saját apja és anyja sem veszi emberszámba: mert kövér. Lehet akkor is megverik, ha vékony. De ő történetesen kövér és történetesen úgy tekintenek rá százhúsz percen át, mint akinek nincsenek érzései, amiket meg lehet bántani. A dohányfüstös férfihang, és az övcsattal való babrálás vészjósló zaja, már akkor arra késztetett, hogy összeszorítsam a combomat. Emlékszem arra gondoltam: ha egy bácsi így közeledne, én megrúgnám.

Pedig már nem voltam abban a "bácsizós" korban. Sőt, az egyetemi tanáraimat volt, hogy letegeztem. De ha egyikük zh írás közben megfogta a vállamat, szörnyen kellemetlenül éreztem magam. Ellenben azonnal beleszerettem az első fiúba, aki kölyök volt még a kölykök között is. Nem lehetett komolyan venni, egy szava sem volt, amit őszintén úgy is gondolt. Dús haja, csibész tekintete volt és azonnal macska-egér játékot kezdett velem. Később erre a pszichológusom azt mondja: egy gyerekkel randizol, miért várod, hogy felnőttként viselkedjen? De mit tegyek, ha ő tetszik?

Noha itt még oké, hisz ez a saját korosztályom. De az egyetem után érthetetlen a megrekedés. Miért nem megyek tovább? Legalább egy harmincas, vagy negyvenes tetszene meg. Van barátnőm, aki közel ötvenéves férfival jár és büszkén sétálgat vele kézenfogva a városban. Titokban undorodom a látványuktól. A férfi kopasz és kicsit pocakos. A tekintete barátságos, de ha arra gondolok, hogy hozzámbújik, olyan mintha egy nagyapa erőszakoskodna velem. Miért gondolok rögtön az erőszakra? Semmi meghittség nincs az ábrándban. Ülünk az étteremben, mellettem a kellőképpen fiatal barátom, szemben pedig ez a furcsa pár, akik egy másik kor dimenziójában vannak. Figyelem a férfit - kicsit vonzó azért, ezt meg is állapítom. De csak mert kedves. Véletlenül leeszi magát és zavartan szabadkozik, a barátnője segít neki letörölni a pólójáról a bolognai foltot. Jaj ne... mint az idősek otthonában, a papa már nem tudja megrágni rendesen az ételt. Elszégyellem magam, mert a férfi csak negyvenhat. Ez egy teljesen okés kor, én nem vagyok okés. Velem van valami baj. És hipp-hopp olyan korba lépek, ahol már nem lesz kifogásom, hogy miért kergetem ugyanazt a korosztályt, akire a gimi végén vágytam. 

Múlt héten az érsebészeten voltam. Kopaszodó, elhízott nagybetűs Bácsi ült a székben. Kis forgótányéros volt, alig fért el rajta. Olyan volt, mint egy mesefigura, semmiképp sem félelemkeltő. Rögtön idióta viccekkel fárasztott, amiben az asszisztens is fáradhatatlanul részt vett. Leültem a székbe, felírták a panaszokat. Kérte, hogy vetkőzzek le bugyira. Nem alsóneműre. Bugyira. Biccentettem, és nekivetkőztem, ahogy kérte, amíg azzal viccelődött, hogy most el kell viselnem, hogy megbámul. Vagyis "megvizsgál" - helyesbítek magamban. A vizsgálat megtörtént, felfeküdtem az ágyra és hirtelen nem emlékeztem mit beszéltünk, amíg a falnál álltam a bugyimban. Arra gondoltam, remélem nem fogja a combom is megfogni. Csak a vádlim. Vagy a bokám... Dehát ő az orvos. Megvizsgál. Ezt most hagynom kell, aztán mehetek. Megkérdezte híztam-e mióta letettem a cigit. IÁ. Igen. Aztán finoman simogatni kezdte a talpamat, mikor fel kellett feszíteni a lábfejemet. Fájnak az ereim? IÁ. Néha. Üljön fel. Magas a vérnyomása? IÁ. Nem. Azért mérjük csak meg. Százötvenöt. Csak nem én izgatom fel ennyire? Szeretném felvenni a nadrágomat, mert még bugyiban ülök az asztalon, de nem merek szólni semmit, mert fújódik a vérnyomásmérő a karomon. Kifelé menet megköszönöm mosolyogva, hogy ilyen közvetlenek, ez szuper jól esik! Így nem is volt olyan rossz ez a vizsgálat. A bácsi már nem akar tovább velem foglalkozni, de ő is mosolyogva biccent udvariasan. A liftben kicsit émelygek.

Ma, az éjszaka közepén megriadok egy álomból. A régi gyerekorvosomnál vagyok a gyerek testemben. A doktor bácsi megnyugtat, hogy nincs semmi baj, csak megvizsgál. Az asszisztense veri a billentyűzetet, anyu egy kopott fehér fiókos szekrény mellett áll, amire micimackós matricákat ragasztott valaki. Az orvos a derekamnál fogva közelebbhúz magához. Innen látom a vastagszálú bajszát, meg a pórusos orrát. Kedves velem, úgyhogy mosolyogok, de csak bátortalanul, mert anya messze van. Jó, hogy bejött, de állhatna közelebb. Az orvos az állam mögé tapint, majd a fülem mögé, megnyomkodja a bőrt finoman. Egy fém nyelű kanállal lenyomja a nyelvem, azt mondja "Áá"! Én pedig nagyra tátom a számat, meg is dicsér, milyen ügyes kislány vagyok. Gyengéden a hajamat simogatja közben. Húzd fel a pólódat - felhúzom. Nagy levegő - sóhajtok. A sztetoszkóp hideg tappancsa a mellkasomra és a hátamra simul, a hüvelykujjával a lapockámat simogatja. Mind két kezével a hónaljamat is megnyomkodja, két hüvelykujját megtámasztja a mellkasomon. Akkora tenyere van, átérné a testem. Aztán még közelebb húz, és kérdés - kommentár nélkül benyúl a bugyimba. Nem erőlteti be vaskos ujjait sehová, csak letapogat. Aztán mikor vége arcom két felére lassan puszit ad. Minden rendben - mondja. Csak egy kis nátha. Álmomban oldalra nézek az asszisztensre, biztos vagyok benne, hogy látta. De most csak a számítógépen babrál, receptet ír. Felébredek és megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Ez nem álom volt, hanem emlék. Egészen addig megtörtént, amíg kamaszodni nem kezdtem. Arra is emlékszem, hogy akkor rántotta ki utoljára a kezét a bugyimból, mikor a pubertáskori szőrzetet megérezte. Ez az ember még praktizál. És én a mai napig nem tudom, hogy rendben volt-e ez így vagy sem. Hiszen a doktor bácsi csak megvizsgált és valójában erőszakot nem követett el.

Felültem az ágyban és fontos felismerést tettem az álom után. A szégyenben fuldokló kövérek, a fogyatékkal élők és az állatok mellett van még egy csoport, amelyik nem tud szólni, ha nem érti mi történik vele: a gyerekek.

gone

A Stones 69'-es "Hadd vérezzen" albumán van egy szám. Az utolsó. Nem kaphatsz meg mindent, amire vágysz.

Ezek a Tesó című film nyitómondatai. És a büdös életben nem gondoltam volna, hogy itt fognak visszacsatlakozni az életemre. Szóval most hallgatom a Stones 69'-es albumát és arra gondolok, hogyan kell elfogadni, hogy a gyászfolyamatok kuszán, követhetetlenül, de semmiképpen nem lineárisan követik egymást. Honnan tudjam mikor, melyik szakaszban vagyok? Hogy lássam meg így, merre van a vége? Vagy ez olyan, mint a grandiózus történelmi események...csak akkor tudjuk, hogy az volt, ha már túl vagyunk rajta. Soha nem akkor amikor még zajlik.

Ülök a laptopommal szemben, frontálisan tűz a nap, gondoltam így mégis csak jobb, mintha sötétben kuporognék. Ez néha kibillent a komfortzónámból. 

- Ne aggódj. Meg fogsz lepődni, milyen hamar elkopik majd, elfelejti az ember nagyon gyorsan...

- Tényleg? - kérdezem kétségbeesve.

- Tényleg. 

Lágyan mosolyog, iszom a szavait. El akarom hinni mindet, közben észrevétlenül mottómmá válik, amit folyton ismételgetek, hátha őt is megnyugtatja, mert engem akkor öt percre megnyugtatott, hogy elkopik majd...hamar elkopik.

Szomorú vagyok, mert ez egy hamis illúzió volt. Semmiképpen nem hamar, de legalább elkophatna. Visszatérő álmom, hogy megölel. Szerencsére nem beszélgetünk, csak alkalmanként a nyakamba borul, mint aki most jött haza a munkából. Vagy én bújok a kabátjába egy buszmegállóban. Megnyugtató érzés a puha pamut anyagnál hallgatni a szívverését, ahogy a közelségemtől felgyorsul. Aztán már csak szeretettel simogatom a mellkasát, vállát, a nyakát, meg ahol érem. Gyermeki boldogsággal, hogy bármikor hozzáérhetek, beszívhatom az illatát, földöntúli biztonságban lehetek, ha vigyáz rám.

Na de persze nem vigyáz, hiszen nincs itt. Vagy ha itt lenne, akkor sem tenné. Előre felé kéne néznem. Lehet nem véletlen, hogy egyetlen beszélgetést sem tudok lefolytatni álmomban, mert mind nekem kéne megindítani, ami tart valahová. Feltenni a kérdéseket, meg kitalálni a megoldást, és elfogyott az erőm. Belefáradtam a passzivitásba. 

Szóval próbálom távolról küldeni a szeretetet, meg mindenből azt, ami jó. Az a tervem, hogy úgy távolodjak, hogy közben csupa szépséget és melegséget hagyjak hátra. De nem sikerül, mert mindig mikor megpróbálom, szándékos szabotáció indul. Valami bántó mém, vagy a leszarom stílus, na am mind1...csá! És a legrosszabb, a legaljasabb, a legsuttyóbb dolog, ami pályafutásom alatt megtörténhet: a nyilvános megszégyenítés. Óh tudom nagy szavak, ilyet nem szabad használni, hiszen ez már vád. Kivéve ha rólam van szó, rólam bármit lehet mondani. Máglyára való boszorkány! Manipulatív éteri gonosz, a férfiak megrontója, a pusztító drog, egyenest az ópium maga, ami a nyomorba taszít!

Csak egy ártalmatlan komment volt, amiről pontosan tudja, hogy eljut majd hozzám, ahogy az előző is. Ha a kérdés bal oldalról közelít, akkor nem is nekem szólt...de ha jobbról, akkor ne haragudjak, maga sem tudja mi történt. Én meg az őrület határán táncolva azon gondolkozom, most ki manipulál kit?

Szóval igenis gáz a barátaim előtt beszélni az intim életünkről - ami nem tartozik senki másra! - igenis sértő manipulátornak hívni, és igenis megalázó előttük a betegségemről beszélni, amit nem fogok mindenki orrára kötni. Tudják, hogy rólam beszél, hogy engem említ, és az első telefonhívás után a szégyen a nyakamig éget. Bedobog a szívem és megrázom a fejem, nem, nem, nem, ez nem történik meg. Hiszen biztattam őt, azt mondtam támogatom messziről még ha nem is engem választott, még ha nem is kereste a megoldást, hogyan lehetne velem. Miért büntet? Mit követtem el? 

- Ne aggódj, nem említ név szerint - szól a hang a vonal másik végén.

És? Dehát te is tudod pont, hogy én vagyok az, hiszen most hívsz! Aztán lassan ezen is túl teszem magam. Nincs értelme megkeresni téged, megint csak az lenne a vége, hogy felmentünk mind a ketten, hogy nem is tudtad valójában mit csinálsz. Vagy esetleg kitartanál amellett, hogy egy szörnyeteg vagyok, és ebből is hisztériát csinálok. Úgy érzem csapdába kerültem. Nem tehetek semmit, nem kérhetek ki semmit, pedig nem én döntöttem így. Semmiről nem én döntöttem. Valójában visszapillantva egyre több dolgot látok úgy, hogy abbéli félelmeim miatt, hogy kiborulsz, elhagysz, megutálsz, többnyire igyekeztem mindent úgy alakítani, hogy az jó legyen neked. Félni kezdek. Eleinte csak kicsit pánikolok, nem hagyom, hogy eluralkodjon a sötét fantáziám. Vajon fog még büntetni azért, mert nem voltam jó barátnő? Nem tudom, hogy kellett volna jobban csinálni. 

- Elhitted, hogy viszonyom volt? - muszáj őt megkérdeznem, mikor kettesben maradunk az autóban. Ahogy oldalra fordul, meg kell állapítanom, hogy férfi létére nagyon lágyan tud nézni. 

- Nem. Dehogy. Azt hiszem, ő még nem állt rád készen. Persze... ha egy évvel ezelőtt kéritek el a telefonszámot és el is megy...talán nem itt járnánk, de nem tudom. 

Én sem - felelem. És kipillantok a naplementére, hogy ne lássa a könnyeimet. Soha nem szerettem így senkit. Még ha volna is bennem hajlandóság az általam annyira megvetett poligámiára, akkor sem tettem volna ehhez hasonlót, mert elszakíthatatlan kötelék fonódott bennem az első este. Ezen az oldalon óvatosan, csöndben, idegenektől gondosan elzárva várom, hogy elvékonyodjon az a kötél. Ő a másik oldalon néha barbár módon rácsap egy életlen fejszével.

Én pedig mindig megérzem.

Nem kaphatsz meg mindent, amire vágysz.

Pedig azt hittem nem is olyan nagy dolog amire vágyom. Csapatban működni, megoldani együtt ha nehézségek adódnak. Mondjuk úgy mint egy jól működő család. Azt hittem, akik szeretik egymást, családdá lesznek, papírtól meg pozíciótól függetlenül. És most össze vagyok zavarodva.

echo

 Fél évvel minden után is úgy ébredek, hogy arra gondolok: majd amikor felébredsz a mély-altatásból, elmondok mindent, ami történt. Hogy mennyire hülyék az emberek, hogy bosszant az infláció, hogy a barátnőim mennyire viccesek. Hogy hol jártam és mit csináltam, miről álmodok, milyen lett az új frizurám, itt milyen kedvesek a taxisok, vagy csak szimplán, azt amikor rendesek velem az emberek. Elképzelem, hogy azt mondod: persze, hiszen kedves vagy és különleges. Aztán te is elmondasz mindent és nevetünk, mert partner in crime van. 

Eltelik pár perc és rájövök, nem kelsz fel. Mert halott vagy. Mert elhagytál, mert már nem kellek. És akkor ha már a könnyeim elfogytak, csak az erő száll ki a testemből, pedig valahogy tovább kéne menni.

war

Sokáig figyelem a távolt, 

S olyankor megdermed egy porszem.

Kábulat lehetett, hipnózis csupán

Ismeretlen csillagtérkép a tenyeredben.

Ha az arcomhoz húzom lassan,

Aztán végül úgyis belecsókolok

Felvillannak utunk fénypontjai

Amikre éjjelente végnélkül gondolok.

Kattan a zár,

Hagyod, hadd menjek.

Kiégett porhüvelye leszek

El nem hangzott ígéreteidnek.

Hogy lehet, hogy álmodban így...?

Ilyen sokat harcolsz háborúban

S ha az élet robbant fegyvert

Bénultan vársz egy lő-árokban?

De nincs ostrom Kedves,

Nem ropog a puska.

Én vagyok csak, fekszem.

Mellettem a ketyegő bomba.

hope

 Azt hittem minden alkalomra emlékszem, mikor azt mondtad,

"Szeretlek"

Mert később azt is mondtad, csak akkor szeretnéd kimondani, amikor úgy is érzed. (én meg csak annyit kérdeztem kétségbeesve: "hát nem érzed mindig?) Szóval szeretek visszagondolni ezekre a pillanatokra, mert így biztos lehetek benne, hogy akkor, abban a pillanatban viszontszerettél. 

De most alig találok, pedig biztos vagyok benne, hogy többször is mondtad. Máris elkoptak volna? 

Amikor karácsonykor odaadtam az ajándékod, és az volt benne, amit csak félmondattal említettél, hogy szeretnél magadnak. Igen... ez biztos megtörtént. Ezt nem kell újrahuzaloznom. Megtörtént. Átöleltél és mondtad, hogy szeretsz. Tényleg mondtad, még az illatokra is emlékszem. Most beérem ezzel az eggyel is, amíg könnyebb lesz a szívem.

farewell

 Nem hittem, hogy így megszakadhat a szív. Pedig néhányszor összetörött már, és olyankor mindig olyan volt, mintha felhasították volna egy éles szerszámmal, forgatták volna jobbra-balra néhányszor. De aztán lassan, kitartó munkával, olimpiai súlyemelők nyerni akarásával verejtékesen nekiindultam újra, és úgy éreztem apránként ingatag kockacukor várat építek magamból. A szél még éppen nem fújja el. És minél több idő telt el, minél többet olvastam, minél többet tudtam meg magamról és azokról akik bántottak...tudtam, hogy egy nap még betonvár is lehet belőle, amin a repesz sem hatol át. 

Szóval nem tudom, hogy azért, mert most történik és nyakig benne vagyok, vagy mert tényleg így van...de úgy érzem ez mindegyiknél rosszabb volt. Pokoli, tűzforró vízsugár a kockacukrok sejtjeimre. Úgy érzem szétmállott bennem minden, nem maradt semmi. Feloldódott a méregben, és eggyé vált vele. Lehetetlen szétválasztani. 

Meg kellene tanulnunk óvni azokat is, akiket már nem szeretünk többé, tudod? Akiket nem tudtunk tovább szeretni úgy, ahogy kellene. 

Sokáig azt hittem velem van a baj. Mindenféle szörnyű jelzőt aggattam magamra, mert nem értettem mi történik, hogyan lehetek ennek én az okozója? Képzeld amúgy volt aki mondta is, hogy elrontottam. Mert olyan vagyok, amilyen. Beszédes, meg pörgős és túl lelkizem a dolgokat. Olyankor is sírtam. Hiszen nagy nehezen eljutottam odáig, hogy már elhittem, talán ez is lehet szerethető valakinek. Hogy rajongással figyeli majd, milyen mélyen élem meg az érzéseket, és áldásnak látja talán, nem átoknak. Aztán szépen lassan minden nap bekúszott a tudatomba, hogy egy selejt vagyok. Minden démon, amivel hosszú évekig viaskodtam, ott volt megint a szoba valamelyik sarkában és ugrásra készen állt, hogy duruzsoljon a fülembe egész nap. Néhány éve még könnyedén tudomást sem vettem róluk. Néha elhessegettem őket, mint a bosszantó nyári legyeket a dinnyekaréj körül. Tudtam, hogy ott vannak, elfogadtam amit mondtak és így már nem volt dolog velük. Szomorú sötét leplet vontak körém és éjjeltől kora reggelig, napfelkeltétől alkonyatig basztattak és rezignált érzelmi roncsot csináltak belőlem. Alkalmanként pityeregtem, de akkoriban már nem sokat. Csak álmomban - tudod te is vigasztaltál, ha zokogva ébredtem. 

Szóval egy ideje szerencsére nem találkoztam velük és igencsak sokkoló élmény volt, mikor újra felbukkantak. Amolyan testen kívüli élmény. A kocsiban ott ül a másik ülésen. Helyet csinál magának a postán sorban állás közben, és pofátlanul lóbálja a lábát a szennyeskosár tetejéről amíg a budin ülsz. Addig mondja, amíg meg nem adom magam. Amíg végleg fel nem adom és megint eljutok odáig, hogy csak legyen vége ennek az egészen, csak legyen csönd! Kuss legyen már! Hagyjátok abba...ne bántsatok. 

Elhallgatnak. 

De amikor a mikro lejár és sípol egy nagyot megint rákezdik és kánonban sutyorognak, szitkozódnak, öntik a mocskot és a szennyet. Összeszorítom a fogam és a szemem. Sóhajtok egy nagyot és beletörődök, hogy nem tudom őket elkergetni.

Szörnyen fáradt vagyok. Bedagad a szemem. Hogy ne halljam őket csak beszélek és beszélek a barátaimnak, a családomnak, akárkinek aki meghallgat. Amikor beszélek, nem hallom őket. Ezek az emberek türelmesen figyelnek és bólogatnak rám. Képzeld el olyan, mintha jó meleg napsugárral vonnának körbe - te mondtad így, emlékszel? Milyen ügyesen megnyugtattál aznap... Érzem a langyos jótékony D vitamint, ahogy átkarolnak a szavaikkal és szeretetükkel. Úgy próbálnak rám vigyázni, mintha legalábbis gyémántból volnék. 

De leforráztad a cukorváram és nem tudnak tenni semmit, amíg ki nem ürül az ereimből a méreg. Szomorúak és féltenek. Úgyhogy nem csak magam miatt, miattuk is muszáj leszek megpörgetni a gyógyulást. 

Tiszteletben tartottam a döntésedet, igazán nem mondhatod, hogy bántottalak volna valaha. Akkor miért bántasz még mindig? Már nem teszek fel ehhez hasonló kérdéseket, mert attól tartok úgysem hiszem el a választ. Szeretnék rád emlékezni úgy, akkortól és addig, amikor még csak ketten voltunk. Csak sajnos nem tudom volt-e ilyen. Lehet, hogy volt. Nekem biztos volt. 

Elfogadtam, hogy nem mindenki működhet úgy, mint én. Szentimentális vagyok. Találkozásunkat valami földöntúli jelnek értelmeztem, a deja vu-ket a múltból érkező igazolásoknak. Észre kellett volna vennem, hogy nem így érzel, hiszen sosem mondtad. Kínosan ügyeltél, hogy semmi olyan ne hangozzon el, aminek következményei vannak. Egy nagy barkóba volt ez az egész, és az százszázalékban az én hibám, hogy megbuktam ebben a játékban.

Tényleg beléd szerettem. És nem hazudtam, mikor azt mondtam soha senkit nem szerettem így. Tudom, azt mondtad csak felülértékellek, mert rosszak a tapasztalataim, de nem... azonnal tudtam, hogy hozzád tartozom. Tulajdonképpen bármit tehettél, soha nem hagytalak volna el. Ha bántottál is vigasztaltalak. Hát ettől más ez, mint a többi. 

Persze nem vagyok őrült és elvakult. Összeszedtem a cókmókom és ropotpilótába kapcsoltam. Sejtettem, hogy van itt valaki más, és nem akartam belehalni az érzésbe, hogy nem engem választasz, hogy versengenem kell valami ismeretlen erővel. Csakhogy enélkül is belehaltam többször is, és ha vallásos lennék - úgy nagyon mélyen igazán - most megkérném Istent, hogy először is téged tegyen rendbe. Gyógyítsa meg a szívedet, töröljön ki belőle engem. Mutassa meg melyik a jó út, amivel boldog lehetsz.

Aztán ne felejtsen el engem sem. Mert nagyon elfáradtam erősnek maradni.

Bele akartam kezdeni

 Bele akartam kezdeni ebbe a bejegyzésbe már egy hete. De mire ideültem hozzá, már azt sem tudom milyen dühös mondatok cikáztak a fejemben. Valahogy beégett a retinámba az arcod, ahogy azt mondod, nem voltak csöndes percek, mert ha lettek volna is...én azonnal kitöltöttem az űrt. És ez inkább volt hirtelen gúnyos megjegyzés, mint hálás bók, amiért könnyű velem beszélgetni. Hát ez vagyok én. Az idegtépő végeláthatatlan beszéd. Aztán pár perccel később látom, hogy könnyes a szemed és zavarodottan, megindultan vallani kezdesz, hogy hiányzom a nap minden percében. Összezavarodom én is. Egyszerre nehéz lesz a mellkasom. 

Megcsókolsz, azt mondod: szeretsz. Hamisnak hangzik, mint egy betanult színpadi dialógus. De már egymást öleljük, és megint sírok. Egy belső piros lámpácska figyelmeztet, hogy ne higgyem el egyetlen szavadat sem. Tényleg? - kérdezem. És végtelen elveszettséggel a szemembe nézel és bólogatsz. Na tessék. Ez most nem hazugság. Olyan nagylelkű sosem voltál, hogy szerelmet hazudj nekem. Szóval kénytelen vagyok elhinni, hogy ma délután megint szeretsz engem. Közben őrületbe kergetlek, manipulállak, megvezetlek és telebeszélem a fejedet. De amúgy nem is erről van szó... egyszerűen káosz bilincseli a gondolataidat, ezek pedig csak akkor tiszták, ha nincs ott senki. Végülis séta közben megfogtad a kezem és arról meséltél mi hiányzik veszettül, mióta nem vagyok ott. Elégedettnek kellene lennem, ugye? Nem sikerült kiradíroznod. 

Megszelídítettelek, hogy aztán rám támadj.

Én is szeretlek. Csak ugye ez nem újdonság. Attól tartok van, ami erősebb ennél az érzésnél, és ez lassan engem is megbénít. Ez az, amit látni vélek rajtad alkalmanként, alattomosan kettőnk között feszül és várja, hogy elpattanhasson, mint egy gyenge gumiszalag. Ha középen szakad el, majd jól pofán csap mind a kettőnket a: félelem. 

Téged is?

 Téged is kínoz, hogy nem tükröződik 

Arcom éle emlékeink peremén?

Neked is visszhangot ver 

Lüktető pulzusom, vagy ez csak az elmém

Játéka.

Ugye forgolódsz éjjelente

Míg rólam álmodod együtt írt életünk?

Vagy csak engem éget cserbenhagyásod 

Parazsa.

Elkopik majd hamar, ne légy szomorú.

Egy nap úgy ébredünk... külön ágyban

Más karjában, 

Hogy nem emlékszünk egymásra.

Azért mert...

 Meg mondom miért szeretlek Téged ilyen nagyon.

Mert, mikor rásimítasz testem hibáira,

Rád szólok,

Te zavartan bocsánatot kérsz, azért mégis...

Hogy aztán gyengéden rácsókolj.

Bizonytalansági záróvizsga

 

Nehezemre esik belátni, hogy ha vége a terápiának, lezárok valamit valahogyan záróvizsga nélkül. Nincs abszolválás, nincs a végén egy keményfedeles diploma. Mondjuk valószínű, hogy útközben vizsgázgattam újra és újra. 

Amikor először beültem abba a székbe, azt mondtam: 

"Nem azért jöttem ide, hogy kapjak egy tablettát, ami megoldja minden problémám. Azért jöttem, hogy megértsem, hogyan és miként oldhatnám meg egyedül az elkerülhetetlent."

Huszanhat éves voltam. Durván minden héten kedden kitartóan eljártam és kerestem a válaszokat. És mégis... csak most, a végén értettem meg, hogy mégis csak arra vágytam, amire mindenki. Nem kértem azonnal tablettát. Titokban abban reménykedtem a végén én állítom majd elő saját magamnak, és akkor vehetem be amikor fáj. Óriási! :D A leggyötrelmesebb pontja a záróvizsgának talán mégis csak ez. Ráeszmélni ennyi okoskodás után, hogy a jövőben ugyanúgy maga alá fog gyűrni minden. Eltapos, összenyom és megrogyasztja a térdeim. Nem lettem elhivatottabb, nem fogytam le, nem vagyok sikeresebb és szebb.

Persze...persze...talán ügyesebb ember lett belőlem. Ügyesebb a felismerés, rövidebb a gyötrelem. De jobb lánya lettem a szüleimnek? Jobb testvére a nővéremnek? Jobb barát, barátnő? Ezt nem tudom.

Szeretnék szeretni és szeretném, ha szeretnének. Félek, hogy ez elmúlik. Örök hűséget, bajtársiasságot, kizárólagos jogokat a figyelemre és odaadásra. Röviden: a zenbuddhizmus nem jött össze basszameg...

Szóval azt hiszem azt akartam, hogy ne fogjon rajtam a fájdalom. Mikor becsapnak, elárulnak, elhagynak az emberek. De ha egy műanyag bábu leszek, az a rengeteg felhőtlen jó sem ér el, csak az átlag rezignáltság skáláján billegnék, amíg meg nem halok. 

Úgyhogy úgy tűnik nincs más hátra:

Rizikót kell vállalni!

Becsekkolás az Életbe

 Szándékosan kísérted a sorsot? 

Valami ilyesmit szerettem volna tőle kérdezni tegnap este, de nem volt erőm ostorozni a cinizmusba csomagolt vádakkal. A vádaskodást egyébként alapból rühellem. És hát beláttam, nyakig benne vagyok ebbe én is. Láttam, hogy aggódik, na meg mondta is, így nem volt nehéz dolgom. Gyorsan átkaroltam szorosan a vállát, miközben rám nehezedett, éreztem a testéből áradó forróságot. Kis gondolkodás után inkább olyasféle kérdéseket tettem fel, hogy miért nem veszi fel a gumit, meg mittudomén... Mindenre olyan válasz érkezett, amiről sikoltott, hogy még nem nőtt(ünk) fel. Vagy nem is... a témában magunkra öltöttük a younger attitude-öt. Azt tanultam, hogy ez a felelősséghárítási mechanizmus nem kell, hogy állandósuljon. Nem kell kiskamaszként viselkednem amikor dolgozom, a reggeli péksütit veszem, vagy családi vacsin vagyok, vagy a barátaimmal bulizok a városban. Csak azokban a témákban, amiben nem akarok felelősséget vállalni. Ott, ahol szeretném, ha valami más, valaki más hozna döntést helyettem. 

Villámgyorsan levezettem fejben a diagnózist, amin már hónapok óta agyalok, és meglepett, hogy olyan gyorsan összeállt, mint amikor hosszú vekengés után végre eszembe jut, hová tettem egy elveszettnek hitt holmit. Amíg én számításokat futtattam a szoftverben, ő ügyetlenül kereste a szavakat. Nem baj, megtanultam érteni őt konkrétumok nélkül, homályosan az őszinte esetlenségében. Megpróbáltam hát megnyugtatni, ha bármi jön, együtt akarom megoldani. Vele együtt. Mint egy csapat. Visszhangoztuk egymás szavait és lassú csókkal rápecsételt egy ígéretet a számra, pedig nem az a fajta aki ígérgetni szokott. 

Kattogtak tovább a percek, már elmúlt éjfél és még mindig nem tudtunk aludni. Az összetartozás megerősödik ilyenkor, de felnőttebbek nem lettünk tőle. Azt már tudom, hogy bennem mi történik. Az a kislány a régi panelben, ott a lakótelep egy eldugott gyerekszobájában nem hosszú hajú, biciklis barbira vágyik, hanem arra fajtára, amelyiknek - ma már látom - kicsit morbid mód levehető a hasa, benne pedig ott rejtőzik egy aprócska csecsemő. Elő lehet varázsolni, és kezébe lehet adni. Dédelgetheti, vigyázhat rá. Később összegyűjtöm az összes plüss állatot, az erkélyen egy rozoga-régi fotelben sorba rendezem őket. Betakargatom mindet egy pokróccal. Homokozóba való játéktálkákba főzök nekik és megetetem őket. Behajlik az utcáról egy juharfa ága. Letépkedem a leveleket és azt játszom, hogy teát főzök nekik. Altató dalt énekelek, elringatom és megsimogatom mindet, hogy édes legyen az álmuk. Falnak támasztott biciklimre pattanok, és úgy teszek, mint aki hajtja. Mint aki útközben az útszéléről viszi haza azt, akinek nincs otthona. Egy-egy plüssnek még mindig van hely a fotel-ágyban. Én meg lekucorodok a földre, mikor játékból altatok. Nekem jó a kemény is, ők feküdjenek a puhába. 

Nem érzek rettegést, hogy ha eljön a pillanat, mindenre képes leszek. Mert valami legbelül azt súgja, öröktől erre készülök. Vágyakozva egy kistestvér után, vágyakozva egy kisgyermekre, akiről gondoskodhatok. Aztán persze a belső vágyak elröppennek, felkapja őket a sűrű napi rutin, meg a józanság. Hogy a pénz...meg a lakás, és amúgy is a táborok...?! A tanszerek, a ruhák, meg az egészséges ételek. És hogy jöjjön valaki, akivel minden terhet közösen bevállalnék, meg akinek a szemét viszont szeretném látni a gyermek pillantásában. A szívének és lelkének egy darabját vágyom beleültetni valami öröklődőbe. 

Meg van. Te vagy az. Az a fura, hogy ezt nem is félek kimondani. Meg az, hogy milyen hamar felismertem, mikor még alig tudtam rólad valamit. Aztán néha kételkedem, mert mindannyian folyamatosan változunk, és sosem tudni mikor mi bújik elő belőlünk a sötétben. De ezen én még nem aggódom.

De te? Te miért félsz? Miért nem akarsz dönteni? Mint aki vágyja is kicsit, hogy megtörténjenek a dolgok véletlenül és retteg is tőle, hogy bekövetkezik. Ez a kínzó kettősség mindenhová magaddal kísér. A vágy és a félelem. Többnyire sikerül legyőznöd, majd megint maga alá gyűr. Szörnyű lehet, és én nem igen segíthetek. 

Két év múlva... akkor kezdjünk neki.

Kérdésnek tűnik a kijelentés, és picit meg is lep a korai időpont. Már két év múlva? Jó, jó...persze a távolba révedezést már ismerem. Amikor meg odaérünk, megy a pánik, menekülés, megtorpanás. Igaz, eddig csak a körvonalazhatatlan jövő egy meg nem határozható pontjára datáltál minden tervet, és ez igencsak pontos rámutatás volt. Szóval csak mosolygok, mert addig még el is kell jutni. Játékosan belemegyek, jó akkor két év múlva családot alapítunk. De előtte koncentráljunk magunkra. A kalandokra, a szabadságra, a csókokra meg az ölelésekre. Hogy hazajössz hozzám minden nap. És ha ennyire felzaklat a dolog, holnap veszek még egy tesztet, hogy elölről kezdhessük a felelősség nem vállalást az új hónapban...

Aggódás 2.0

Megpróbáltam lassítani a szívverést,
Mikor a Víztoronynál táncoltál velem.
Megfogtad a kezem,
Az ölelésben lehunytam a szemem,
Azt képzeltem,
Ilyen lesz a végtelen.

Igyekeztem, hogy ne lásd mennyit aggódom.
Fogsz szeretni akkor is, ha rossz lesz a reggelem?
Mikor nem mosolygok, sokat sírok,
Egy teljes napig Rád sem írok,
Álmatlanul forgolódok,
És te csak fekszel mellettem. 

Azt hittem erre vártam, 
Vágyakoztam,
Szimuláltam és szabotáltam.
De már itt vagy!
Miért nem szűnik a félelem?

Aggódsz néha, hogy eltűnök?
Hogy szeretni nem szabad teljesen?
Ez a lány túl szeszélyes, 
Túl rejtélyes 
A hídon járva már veszélyes,
Gondolsz rá, hogy a végén lelök?

Várj még kicsit, maradj velem...
Úgy szeretem,
Látni íriszed tükrében,
Mit jelent ez nekem.
Most már csöndben maradok,
Robajlanak a gondolatok.
Téged hallgatnálak.
De csöndben vagy,
És tovább szorítod a kezem.

Csillagzáporozás

A tegnap apró csodáiból
kedvencem: A Mind.
A tenyered a derekamon,
ahogy egyszerre lépünk
puha-pehelykönnyű ábrándokon.

Korrigálsz, somolyogsz és ugrassz.
Egész végig pofátlanul ugratsz,
Én meg úgy teszek, mint akit zavar.
Mint aki nem élvezi, hogy ez felkavar.
Azért futni előled, hogy aztán elkapj.
Elhajolni, hogy az ajkamba harapj.

Gyere ide hozzám, bújj közel!
Hadd mondjam el,
Mi volt tegnap a legszebb.
Hogy lett a nehéz légzésben
Melletted minden sokkal könnyebb.

Hadd súgjam még picit füled mögé,
szégyellős vallomásaim.
Azon kívül amit most érzek,
lehet nem is maradt semmim.

Ha minden felgyullad körülöttünk,
Akkor sem zökkent ki a világ.
Ahogy egymás bordái közé költözünk,
Nekem annál hatásosabb ez az orvosság.

A legszebb, hogy annyit gondoltál rám,
Hogy azt hitted akkor is veled voltam,
Mikor én még kétségekkel kínoztam magam.

Álom

A legjobb dolog most az, ha melletted ébredek. Vajon sikerül-e egyszer el is aludni? Eleinte viccelődtünk vele, most már csak fáradtak vagyunk, és még se bírom becsukni a szemem. Attól félek, ha elalszom, reggel kiderül, hogy csak álom volt az egész. 

Mintha csak drogoznánk... - bátortalan mosollyal suttogtál a sötétben. Még nem is sejtettem, hogy mennyit számít neked az az ölelés. Vagy hogy átkaroltalak. Bennem olyan méreteket öltött a rettegő távolságtartás, hogy hirtelen nem éreztem semmit az ámulaton kívül. Nem repkedtek pillangók a gyomromban, és nem éreztem bódultnak magam. Nem dübörgött úgy a szívem, ahogy a Tiéd. Meglepett mennyire izgulsz. Miattam? Nevetséges lehetetlennek tűnt. 

Amikor aznap a januári hidegben, két óra alvással a hátam mögött, vacogva vártalak a jeges januárban, nem sejtettem, hogy a következő hónapok is megvonják tőlem a pihenést. Késtél... és az éjjeli homályból a délutáni szűrt téli fényben is sikerült megerősíteni bennem, hogy szerelmes vagyok az esetlenségedbe. Pedig csak néhány órája ismerlek. Attól féltem, talán majd nem fogsz tetszeni, ha felkel a nap. Talán majd én nem tetszem neked. 

De később egy kávézóban ücsörögve már elvarázsol amikor nevetsz. Nem tudok tőle a belső vészvillogómra figyelni. Meg őszintén semmi másra sem. A családodról meséltél, de már nem emlékszem pontosan mit. Csak hogy kétszer elment az áram, és sötétség borult a helyre. Nyakig lepirultam. Bárcsak megcsókolnál! A kezed az enyém felé mozdult - vagy csak képzeltem? Még mielőtt bármi történhetett volna, visszatért a világosság. A moziban már hozzád bújok, simogatod a kezem. Most már az én szívem is vadul dobol. Lehet ezért van folyton deja vu-d, mert ez már előző életünkben is így történt... azon gondolkozom, bánnád-e ha a film helyett végig Téged figyelnélek? 

Végre megint tudok figyelni arra amit mondasz. Egy darabig butának érzem magam melletted. Okos vagy és megfontolt. Én csak belezuhanok az életbe, te pedig lavírozol. De folyton lecsókolod rólam az aggódást. A sokadik éjjelünk után szerelmes leszek az akciófilm-álmaidba. A főhősébe, aki te magad vagy a történetben. Akkor már átkarolsz és halkan szuszogsz. Én is csak egy tyúklépésre vagyok a merüléstől, de elaludni még nem tudok. Megint nincsenek pillangók, és dübörgés. Csak a biztonságos bizsergés, hogy milyen szerencsés vagyok. Bármi lesz is, azt hiszem ezt most elég lesz csak megélni, és emlékezni rá, míg a világ megállíthatatlanul velünk változik.