Letörölted magad, vagy töröltél engem? Emlékszem még a napra, amikor azt írtam neked, hogy így jobb lesz mind a kettőnknek. Hogy nem arról van szó, hogy meg akarlak bántani. Hogy törölni akarlak minden emlékemből - hiszen megbeszéltük, hogy a közös képeinket képtelenek vagyunk törölni. Mert akkor az azt jelentené, hogy egy az egyben kitörölnék mindent, ami olyan sok boldogságot okozott. Hanem csak arról, hogy így nem látlak, nem látom az új barátnődet, nem látlak téged, ahogy boldog pillanatokat élsz át nélkülem. Nem akartam tudni azokról a percekről, amikben önkéntelenül boldog vagy nélkülem, pedig szívől és őszintén biztam benne és vágytam rá hogy boldog vagy. Hogy örömödet leled valamiben, amihez semmi közöm. De valahogy úgy, közben őrzöd az emléket, ahogy a Vezér utcai kis lakásban rántott sajtot sütsz meztelenül, és meg egy szál fehérneműben csókolok a hátadra és nevetek valamin, ami amúgy lehet önmagában nem is vicces. Hogy lehet elfelejteni egy ilyen pillanatot? A tiszta, lúgozatlan boldogságunkat? Ami semmitől nem terhes, amit nem mérgez semmi sem? Ahogy a csípőmnek dőlsz és rápréseled mosolyod az ajkaimra? Amikor csak annak örülünk, hogy ebben a percben mind a ketten ugyanott tartózkodunk az univerzumban és megérinthetjük egymást? A kettőnk egymásra találásása csak egy szoftveres teszt ebben a dimenzióban és lássuk be... ez a teszt nem futott a legjobban. Egy olyan hiba voltunk a mátrixban, amire három év is kevés volt, hogy elfogadjam. Ópium voltam a szívednek, te pedig kokain az elmémnek és mind a kettőnknek lassan ürülő drog a másik.
Valamiért azt hittem ez olyan nagyon különleges volt, hogy soha de soha nem találok semmi hasonlót ebben az életben már. Kicsit bele is betegedtem, hogy őszinte legyek. Kicsit bele is haltam. Abban biztos voltam, hogy megállt a szívem. De abban már nem igazán, hogy újra is tudtam indítani. Tönkre ment minden, ami a szeretetre kapcsolt. Minden tönkrement azokkal, akiket szerettem. Egyszer csak elkezdtem éhesen, kétségbeesetten számonkérni rajtuk, hogy csak és kizárólag engem szeressenek. Mert úgy éreztem, ha te nem szeretsz halálosan, végérvényesen, akkor senki más sem szerethet engem őszintén. És ha nem halsz bele legalább úgy a hiányomba, ahogy én haltam bele a tiédbe, akkor senki más számára sem lehetekm igazán értékes. Nem lehetek második. A második semmit sem ér. Akkor az életem egyenlő a nullával és akkor már az is mindegy, ha meghalok. A ezüstérmesre senki nem emlékszik az olimpián. Az egy dolog, hogy lehetetlen feladatot adtam nekik, a feldolgozhatatlan felelősséget kellett elcipielniük és nem is értették miféle büntetést kaptak a nyakukba. De te? Feléd csak annyi volt az elvárás, ohgy pusztulj bele a hiányomba. Legyek olyan szerves része a lényednek, hogy amikor felkelsz, fulladj bele az ürességbe, amnit kivágták magadból.
És tudod mit? Nem voltam felkészülve rá, hogy ez ennyire jól fog működni ilyen hosszú idő után is. Még mindig hozzám mérsz mindent. Mit mondanék Én. Mit gondolnék erről Én? Találtam egy fiút, aki különb, mint te? Az új barátnőd is hozzám hasonlítod? Hogy miben más, mint én... Miben jobb, vagy miben rosszabb. Mit mondd, amit én nem mondanék, mi miben csinált, amit én sajnos vagy szerencsére régen csináltam, ő meg már nem.
Ha ezeket sikerült is manuálisan kivágni magadból, van amit egyikünk sem tudsz sebészi pontossággal kimetszeni. Az álmokat. Mert pontosan tudod, hol találkozunk. Éjjel, az álmainkban, árnyékok és kimondatlan mentállinkek között. Felébredek egy lidércnyomással felérő sorozatkép után, amit a tudatalattim kreált csupán és pontosan tudom, hogy aznap velem álmodtál, mert én is veled álmodtam. Ott találkozunk még. Ott tudunk beszélni. Még ha nem is kellemes. Ennyi jut, valami tiszta és megismételhetetlen után. ahogy éjjel gél kettőkőkor meztelen a konyhában rácsokólok a hátadra, te pedig gondtalanul mosolyogsz, mert nem tudod, hogy egyszer ez is véget ér.
