15 évesen már tudtam...

Anyaföld

Kopár, szikes, halott föld alattam.

Szürke, szomorú ég borul rám.

Néma varjak köröznek súlytalan,

De amit gondolnak, nem talány.

Előbukik a nap, de halovány.

Itt ekkor és ennyi a boldogság:

Fénysugárban úszó csalogány,

S néha látni, hogy ez más világ.

Olyan, mi nem hasonlít semmire!

Durva, érdes, alaktalan s masszív.

K-negyvenkettes népek járnak ide,

De programjuk lejárt, meg passzív.

Robothangon nevetnek, ha botlasz.

Átszökken rajtad egy kisgyermek.

A kerítéslécek sora hosszú szakasz,

Az életek csak fikcionált regények.

Dolgozz! Vissza ólomkezek húznak.

Szükségvigyoron túl, a fejtörés tilos!

Számolj! Ennyi maradt a mának…

Nyakad a szűk béklyóktól piros.

Azt hitted nem minden a látszat.

Hogy ez a hely más, mint a többi.

Keresel, de nem találsz jobbat,

Mint az új napnak új esélyt adni.

Végül ráébredni keserű, fájdalmas,

Hogy itt tényleg bábszínház az élet.

Ha az ellenvetés eléggé tartalmas,

Odafönt elhallgattatnak téged.

Hát erről szól, és ez megy itt,

Ahol mindent tudnak a népek.

Csöndben szidják a rendszerét

Ennek a nyílt egyetértésnek.

Gátlástalan, bűnösök felettem.

Sok barbár, vad tudatlan alattam,

S nem nézek én már előre sem.

Ne mondják, hogy sírva fakadtam,

Amiért itt születtem...

Amiért itt maradtam...

Semmire nincs idő, de leginkább egymásra nincsen

Ha sokat mondom ki az utálom szót, ellepi a gyűlölet az agyam. A mellkasom, a hasam, a combjaim és a lábfejem. Sepregetem az ujjaimmal és nem megy ez sehová sem. 

Arra gondoltam kiírom ma magamból mit gyűlölök, és miért gyűlölöm. És miért kell azt amit gyűlölök, kötelességgel szeretnem. És hogy miért kell ettől annyira nagyon sírnom, mert egyiket sem akarom tenni. Próbálom elhinteni a hétköznapok szűkre szabott földcsuszamlásaiban, hogy ebből még nem lesz igazi richter skálás rengés. Meg azt is, hogy alszunk rá egyet, holnapra pedig pacsmagos habbal fedett, hantolni való semmiség. 

De megáll minden őszinte szavam a levegőben, mert nyilván ostorcsapásszerű. Sértettség szaga keveredik a savanyú igazságtalansággal, mi meg csak hadakozunk, hogy kinek nagyobb a fájdalom. Ha nem így neveltetek volna... talán ha barát is vagyok és nem csak kolonc. Egyik nap még szeretés van, másnap meg üvöltés. Ha lenne sajátom, én sem csinálnám jobban. Valószínű ugyanígy csinálnám, ahogy a saját mintámat kaptam.

Nem félek, hogy elolvassátok. Nem kerestek a gondolataim között semmit sem, így erről a blogról sem tudtok. De lehet azt sem tudjátok igazán ki vagyok mi vagyok én ebben a világban. Miféle emberekkel, miféle történetekkel létezek a szívemben. Félek-e még a sötétben, vagy mire vágyok igazán? Semmire nincs idő, de leginkább egymásra nincsen. 

Mindenre túl fáradtak vagyunk, be kellene osztani az energiát. Mint egy vén örökmozgó gépezetben csökkenteni a tempót, hogy tovább húzza az elem. Nem vagyok egy jó gyerek. Én ebben a feladatban elbuktam, pedig azt hittem lehetetlen. És már nem akarok anya lenni, mert borzalmas. Nehogy a történelem ismételje önmagát és én olyan legyek mint mama, olyan legyek mint anya, anya legyek. Szüljek egy lányt és gyűlölködjünk.

Nem félek, hogy olvassátok. Hogy majd azt mondjátok dühösen és csalódottan, hogy ezek szörnyű dolgok itt, ahol mindenki látja. Már annyiféleképpen próbáltam üzenni, a válasz mindig: én vagyok aki rosszul látja. Hát akkor a feladatot elbuktam. És ha senki se tud ezen változtatni, talán jobb lett volna, ha nem is vállaljuk a lutrit a születésemmel. A történeteimről - amiket kényesen elzárok - csak a résztvevőik tudnak. Szóval csak úgy ezerféle lennék, mindenkinek más arccal. Pedig csak az számít, hogy ti tudjátok ki vagyok. A félelmek nem kifogások, kitartást csírájában megfojtja a kételkedés. Semmire sincs idő, erre se... de leginkább egymásra nincsen.

Nem félek, hogy olvassátok, mert úgyse mutatom meg. Inkább beletörődök, hogy az én hibám és ettől én vagyok önző és rossz ember. Miért nem értékelek semmit... hálátlan is, kár tagadni.  Így van. Én meg azt kívánom, bárcsak lehetne őszintén.