torlódó gondolatok

 Letörölted magad, vagy töröltél engem? Emlékszem még a napra, amikor azt írtam neked, hogy így jobb lesz mind a kettőnknek. Hogy nem arról van szó, hogy meg akarlak bántani. Hogy törölni akarlak minden emlékemből - hiszen megbeszéltük, hogy a közös képeinket képtelenek vagyunk törölni. Mert akkor az azt jelentené, hogy egy az egyben kitörölnék mindent, ami olyan sok boldogságot okozott. Hanem csak arról, hogy így nem látlak, nem látom az új barátnődet, nem látlak téged, ahogy boldog pillanatokat élsz át nélkülem. Nem akartam tudni azokról a percekről, amikben önkéntelenül boldog vagy nélkülem, pedig szívől és őszintén biztam benne és vágytam rá hogy boldog vagy. Hogy örömödet leled valamiben, amihez semmi közöm. De valahogy úgy, közben őrzöd az emléket, ahogy a Vezér utcai kis lakásban rántott sajtot sütsz meztelenül, és meg egy szál fehérneműben csókolok a hátadra és nevetek valamin, ami amúgy lehet önmagában nem is vicces. Hogy lehet elfelejteni egy ilyen pillanatot? A tiszta, lúgozatlan boldogságunkat? Ami semmitől nem terhes, amit nem mérgez semmi sem? Ahogy a csípőmnek dőlsz és rápréseled mosolyod az ajkaimra? Amikor csak annak örülünk, hogy ebben a percben mind a ketten ugyanott tartózkodunk az univerzumban és megérinthetjük egymást? A kettőnk egymásra találásása csak egy szoftveres teszt ebben a dimenzióban és lássuk be... ez a teszt nem futott a legjobban. Egy olyan hiba voltunk a mátrixban, amire három év is kevés volt, hogy elfogadjam. Ópium voltam a szívednek, te pedig kokain az elmémnek és mind a kettőnknek lassan ürülő drog a másik. 

Valamiért azt hittem ez olyan nagyon különleges volt, hogy soha de soha nem találok semmi hasonlót ebben az életben már. Kicsit bele is betegedtem, hogy őszinte legyek. Kicsit bele is haltam. Abban biztos voltam, hogy megállt a szívem. De abban már nem igazán, hogy újra is tudtam indítani. Tönkre ment minden, ami a szeretetre kapcsolt. Minden tönkrement azokkal, akiket szerettem. Egyszer csak elkezdtem éhesen, kétségbeesetten számonkérni rajtuk, hogy csak és kizárólag engem szeressenek. Mert úgy éreztem, ha te nem szeretsz halálosan, végérvényesen, akkor senki más sem szerethet engem őszintén. És ha nem halsz bele legalább úgy a hiányomba, ahogy én haltam bele a tiédbe, akkor senki más számára sem lehetekm igazán értékes. Nem lehetek második. A második semmit sem ér. Akkor az életem egyenlő a nullával és akkor már az is mindegy, ha meghalok. A ezüstérmesre senki nem emlékszik az olimpián. Az egy dolog, hogy lehetetlen feladatot adtam nekik, a feldolgozhatatlan felelősséget kellett elcipielniük és nem is értették miféle büntetést kaptak a nyakukba. De te? Feléd csak annyi volt az elvárás, ohgy pusztulj bele a hiányomba. Legyek olyan szerves része a lényednek, hogy amikor felkelsz, fulladj bele az ürességbe, amnit kivágták magadból. 

És tudod mit? Nem voltam felkészülve rá, hogy ez ennyire jól fog működni ilyen hosszú idő után is. Még mindig hozzám mérsz mindent. Mit mondanék Én. Mit gondolnék erről Én? Találtam egy fiút, aki különb, mint te? Az új barátnőd is hozzám hasonlítod? Hogy miben más, mint én... Miben jobb, vagy miben rosszabb. Mit mondd, amit én nem mondanék, mi miben csinált, amit én sajnos vagy szerencsére régen csináltam, ő meg már nem. 

Ha ezeket sikerült is manuálisan kivágni magadból, van amit egyikünk sem tudsz sebészi pontossággal kimetszeni. Az álmokat. Mert pontosan tudod, hol találkozunk. Éjjel, az álmainkban, árnyékok és kimondatlan mentállinkek között. Felébredek egy lidércnyomással felérő sorozatkép után, amit a tudatalattim kreált csupán és pontosan tudom, hogy aznap velem álmodtál, mert én is veled álmodtam. Ott találkozunk még. Ott tudunk beszélni. Még ha nem is kellemes. Ennyi jut, valami tiszta és megismételhetetlen után. ahogy éjjel gél kettőkőkor meztelen a konyhában rácsokólok a hátadra, te pedig gondtalanul mosolyogsz, mert nem tudod, hogy egyszer ez is véget ér.

Névtelen piszkozat

Amikor kisgimis voltam, sokszor álmodtam azt, hogy nem tudok megszólalni. A klasszikus sikítós álom volt, amiben egy hang sem jön ki az ember torkán. az én esetemben gyakran a tanár szólított fel, vagy a társaim gúnyolódtak és nem tudtam megvédeni magam. Aztán ahogy növögettem átalakult az álom. Többnyire bajban voltam és nem tudtam segítséget kérni. Vagy baleset ért és nem tudtam kiáltani. A terápián rendszerint feldolgoztuk ezeket és elkezdtem mindenféléről beszélni a családnak meg a barátaimnak. Otthon meg kellett harcolni, hogy értsék. A barátaim pedig szerettel és aggodalommal fordultak a szorongások felé, amiket igyekeztem előtte eltitkolni.

Most visszatértek a rémálmok, új köntösben, valahogy remake-elve. Egész nap zsinnyeg a háttérben a megfogalmazhatatlansága a történéseknek, az ismereteim hiányának és a tehetetlenségnek. Végre jó dolgok történnek és ez eltereli a figyelmemet néha arról, hogy közben máshol szörnyű dolgok történtek. Azon gondolkozom a 17-esen utazva, hogy vajon ez törvényszerű? Le kell válnom valakiről, amikor karrierem nagy fordulópontját élem? 

Kísértetisen hasonló mondatok visszahangoztak akkor és most is. "Nem ígérhetek semmit." "Majd megbeszéljük." vagy a "Nem bírom tovább." Nyikorogva megáll alattam ez a síneken futó monstrum és arra gondolok: bárcsak ne lenne olyan érzés, mint amikor egy apa azt mondja a lányának, hogy leszaladok cigiért. Nagyon szeretlek. Majd jövök! Pedig dehogy jön. Hát azért szalad, mert nem bírja tovább. Nem bírja a sivalkodást, az örökös igényt, meg a rimánkodást. Talán aznap délután még gondolkodik rajta, hogy vissza kéne menni. De ha rágondol, milyen volt otthon, rögtön összeszorítja a mellkasát a kényelmetlenség. Ezért kér még egy napot magától és végül olyan sok nap telik el, hogy már nem akar szembesülni a megrovó pillantásokkal. Azzal, ahogy megvádolják az elhagyás szörnyű tényével. 

A kislány nem hibás. Úgyhogy a példa nem igazán állja meg a helyét, de mégis. Ebben az esetben a kislány kiprovokálja, hogy ez újra és újra megtörténjen. Úgyhogy amint eljátszottuk, hogy megérkezett a Mikulás, csomagot bontottunk és mindenki elment a dolgára, belőlem feltör valami mélyen lefojtott veszteség. Mindig sírok, de most hangosabban, valahogy keservesebben távozik. Minden méltóságomat magam mögött hagyva, a levegőt kapkodva kérlelni kezdek a telefonba. Te ne hagyj el! Könyörgöm, hogy ne hagyj el. Akkor nem marad senki.

Megvárja, hogy csillapodjon kicsit és megnyugtat, hogy nem fog elhagyni. Hogy ő akkor is marad, ha senki nem marad. Akkor is, ha mindent elkövetek, hogy ne akarjon maradni. Néhány hét múlva karácsonyra kapok tőle egy könyvet, aminek első lapján ott van az idézet: "Ennyi év után is? Örökké." A gimi előtt ülök, amikor kinyitom és rásimítok a lapokra. Ő még nem fuldoklik. 

Sokáig csak neki beszélek arról, ami történt. A nővérem megérez valamit a levegőben és még nagyobb erővel keresi a pszichológusom a fővárosban, de végül akárhány számot küldd el, egyet sem hívok fel. Még nincs rá pénzem. Meg egyébként is, mint a lakásban hagyott gyerek, bízom benne én is, hogy beteljesül az ígéret. De egy hónap csöndet csak az nem hall meg, aki süket. Nem vagyok túl jó a várakozásban. Nem vagyok túl jó egy csomó mindenben, de a várakozásban kifejezetten rossz vagyok. Ám ha megtöröm a csendet, tiszteletlen vagyok a kéréssel szemben. Ha megtöröm a csendet, csak az nem teljesül, amit én magam is kértem: hogy ne nekem kelljen mindent kezdeményezni. Ha megtöröm a csendet, nem értettük meg egymást. Nem értettem meg, hogy engem nem lehetett elviselni. Hogy célba értem, vagy hogy a látványom, a hangom, a puszta emlékem szorongást vált ki.

Karácsonykor - amikor még reméltem, hogy az ünnepek és a szilveszter nem telik el feloldatlanságban - vettem neked egy könyvet. Tisza Kata új könyvét a mérgező kapcsolatokról. Belelapoztam és mindenhol önmagamat véltem felfedezni a szereplőkben. Hol egyik oldalon, hol a másikon. Mivel nem tudom mi történik odaát, hát kitöltöm a csendet. Elképzelem, hogy megbocsáthatatlan haraggal gondolsz epizódjaimra, ami jelentőségteljes, csodálatos napokat tett tönkre. Amik miatt úgy érezted, felelős vagy az állapotomért. Elképzelem, hogy eltereled a gondolataid a gordiuszi csomóról, meg hogy vélt kudarcod élményét csak azzal lehet felperzselni, ha módszeresen felsorolod viselhetetlen tetteimet. 

Furcsa visszagondolni, hogy volt idő, mikor felnéztél rám. Most néha az is eszembe jutott, hogy talán csak képzeltem az egészet. Mindig ez a roncs voltam, csak korábban kíméltem tőle egy kislányt. Azt hiszem annak a kislánynak is azt tanácsolnám, hogy fusson, amilyen gyorsan csak bír. A teste és a lelke jelzett, akkor indulás, ne nézzen hátra. 

Máshogy telik nekünk az idő. A te órád lassabban jár, az enyém szélsebesen pörög. Nálad talán egy szempillantás telt el, nálam egy fél élet. És tudom, az lenne az igazán menő, ha a világ összes idejét meg tudnám adni a gondolkodásra. De most csak visszatérnek az álmok, ahol kinyitom a szám és némán lehelem ki a tehetetlenséget. Csak azt kívánom, bár ne kéne ezt is kibarchóbázni. 

Végül nem mondom el senkinek, hogy az újév első napjain megfogalmazódik bennem a meggyőződés: nem kellene emberekkel kapcsolódnom. Se férfiakkal, se nőkkel. Elfogytak a megoldásaim. És megpróbálok ide többé nem írni, nem sok értelme volna így, hogy te voltál az egyetlen aki olvasta. Enélkül is: az ajtóm neked mindig nyitva áll, ha egy nap úgy alakulna, hogy szükséged lesz rám. Ha soha többé nem beszélünk, tudom hogy te elég ügyes leszel, hogy magad mögött hagyd, ami gyógyíthatatlan. Én pedig nem tudom megírni milyen feldolgozhatatlan veszteség lennél, úgyhogy nem is teszek rá kísérletet. 

Csiki-csuki

 Sok mindent elgyászolok ezen a karácsonyon. 

Azon gondolkodom, hogy vajon hány gyermek nő fel úgy, hogy csapkodják az ajtót egymásra a szülei. Mindenfélét kiabálnak rá, mögötte, előtte. Hány gyerek elől bujkálnak fojtott hangon, játsszák meg a józanságot, állítják középre, hogy "válassz"?

Amikor tiznnyolc éves leszek, elvisznek pszichológushoz. Nem csinálja túl jól az öregasszony, de kapok némi figyelmet és ez helyretesz egy időre. Eleinte nem akar elvállalni. Apa visz és ő beszél vele. Sokáig titkolja, hogy miért. Az a tévképzete a következő tizenöt évre, hogy a nő magas EQ-m miatt nem vállal. (erről korábban már írtam) Nem értem az összefüggést és nyilvánvaló szülői túlkapás a gondolat. De ma este megint eszembe jut: vajon miért nem akart az elején vállalni? Apa úgy beszélte rá, hogy hadd járjak. (Mindig könnyebb volt neki másokról gondoskodni, mint magáról.) Aztán az is eszembe jut, hogy ugyanez a nő azt mondja: majom szeretettel szeretjük egymást. Szinte már túlszeretjük a másikat ebben a családban. Vagy apával? Nem tudom. Ezt azelőtt állapítja meg, hogy egy szót is váltana velem. Azelőtt jelenti ki, hogy nem vállal, hogy komolyabban elbeszélgetnénk. Nem lehetséges, hogy... a szülőm és közöttem lévő szoros kapocs miatt nyitott ajtót? Hogy olyan családi dinamikát látott, ami hatáskörén kívül esett? Vagy egyszerűen csak nem volt már ideje, kedve, ereje. Gyakran terelte a szót halott férjére, akit két évvel üléseink előtt vesztett el, én meg azon kaptam magam, hogy nyugtatgatom, nem lesz semmi baj. Akkor még nem is sejtettem, hogy nyolc alkalom milyen kevés akármihez. Hogy legnagyobb problémáimra nem igen lesz orvosság. Hogy a szeretetünk csak szülők és gyerekek között húzódnak és annak egymásba kapaszkodása is részben azért ilyen erős, mert nem bírok együtt élni a tudattal, hogy ők ketten együtt boldogtalanok. 

Ültünk a kocsiban, anya épp a vonathoz vitt. Kétségbeesetten kérdeztem: de azért szeretitek egymást? Mire felháborodással válaszolt, "hát persze! Persze, hogy szeretjük egymást, ne beszélj hülyeségeket." Nem igazán hittem el, de mégis megnyugtatott. Néha jó, ha azt mondják, amit hallani akar az ember. Mikor már szétfeszít a bizonytalanság, a feloldhatatlanság súlya. Pár héttel később - most karácsonykor - a hidegben dideregve hallgatom őket, ahogy vállalhatatlan dolgokat üvöltenek egymásra. Apa egyre idegesebb, attól félek megáll a szíve - anya pedig szítja. Azt hiszi van valakije, apa pedig már nem bírja a torzítást. A képzelgést, a mártírkodást és az örökös vita generálását. El kéne válniuk - erre gondolok. Úgy jönnek be, mint akik ezt is beszélik meg végül, hogy el kéne válniuk. Nem először merül fel, de most ott vagyok a porhüvelyben és a súlyos gyász füstje lengi körbe őket. Legalábbis apát. Anya kizár, lerak, oda se néz. 

Megpróbálok vigaszt találni a nővéremnél, aki kizár, lerak és oda se néz. "Mi közünk nekünk ehhez?" - kérdezi hűvösen. "Akkor se tudsz beleszólni, változtatni, ha megfeszülsz. Ez az ő dolguk."

Ez meg az én gyászom - gondolom. De végül csak annyit mondok, menjen. Pihenjen le, biztos fáradt. És egy kis gondolkodás nélkül, mintha az esti filmet beszéltük volna meg, elindul a háló felé. Látja, hogy szenvedek és mivel nem reagál rá semmilyen módon - még csak meg sem próbál érzelmileg kapcsolódni - arra gondolok, hogy talán magának is ezt mondja, ha én vagyok terítéken akkor is: "Mi közöm nekem ehhez?" Ilyenkor magamban még folytatom a párbeszédet, hogy hát persze...semmi. Végülis csak egy család vagyunk. Gondjaink a sajátunk, magánügyünk és mindenki oldja meg úgy, ahogy akarja. Sejtettem, hogy párkapcsolati gondokkal a nővéremhez nem fordulhatok. Életem legfájdalmasabb szakítására annyit mondott: Eddig is magadat tartottad el, magad intéztél mindent. Mintha minden szívfájdalom gyógyítható lenne a függetlenség gondolatával annak, aki retteg hogy egyedül marad. 

Szóval nem megy ez jól nekünk. Jó sokára, de rájövök, hogy viszonylag kicsi, de diszfunkcionális család vagyunk, amiben most a legkisebb hallgatja, hogy veszekszünk előtte. Ilyenkor kiszalad egy bazdmeg és kurva élet. Csikorog a fogam. A főellenség mindig anya. Irracionális viselkedése, a balhé amiket generál, a paranoiái, a sírógörcsök, amikben szörnyű dolgokat vág a fejünkhöz. Például, hogy nem szeretjük, azt kívánjuk, hogy bárcsak meghalna. Sokáig szenvedtem ettől, mert hosszú órákon át - régebben napokon át - nem segített semmi megbékíteni. Csöndben hagyta, hogy könyörögjek. Most már értem őt, hogy szó szerint betegségévé válok, amiben szenved. Még tegnap én magam is egy ugyanilyen roham után kapaszkodtam a nyakába zokogva, hogy ne haragudjanak rám, nem tehetek róla. Nem tehetek róla, csak jön és elsodor. 

Talán épp ezért - vagy csak mert megfulladok az elárasztottságban minden oldalról - már apát sem látom egy szentnek. Bár nincs könnyű dolga belátom - és akkor még finoman fogalmaztam. De felnőve arra is rájöttem, hogy kettőn áll a vásár. És nem tetszik, hogy méricskéljük a bűnöket, mert a végén ha egyik kupica túlcsordul, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a másikba is csurrant-cseppent azért. Borzasztó boldogtalanná tesz, hogy nem tudunk működni, mint egy család. Egyre kevésbé tudunk egymásba kapaszkodni. Egy egyszerű program megszervezése is örökös vita, végeláthatatlan gonosz szurkálódás. A testvérem a lányának vigaszt nyújt bármikor, de ugyanezt a képességét már képtelen használni velünk szemben. Pedig anyává válni azt hiszem sok mindenben változást jelent. Legalábbis nyit egy harmadik szemet homlokközépen. Bíztam benne, hogy talán úgy csitítja majd a fájdalmat, ahogy a kicsi tanítja neki. De rájöttem, hogy azok az évek alatt kialakult dinamikák már nem fognak változni akkor sem, ha száz gyermeket szül és száznak öleli át a baját. 

Én nem tanultam meg kivonódni. Bár örülnék neki, ha mások néha kicsit jobban bevonódnának. Azt a fajta eltávolodást láttam rajta, amit sokszor látok tükröződni mások arcán. A felelősség előli menekvést. Legalábbis annak a felelősségnek a hárítását, ami a szomorúság kiváltásáért felelős. Pedig sokszor nem is ez a feltételezés. Létezik a minden embertársunkért vállalt felelősség, hogy nem hagyjuk ott a szobában ha sír. Néha akkor sem, ha üvöltve lökdösődik és karmol. Néha a leginkább rettegő kóbor állatok marnak a legnagyobbat és reszketnek tovább félve akkor is, ha a rájuk találó kisétál a helyzetből. Na persze, nem szabad elvárnom, hogy erre bárki képes legyen. Azt tudom, hogy én képes vagyok rá és még soha nem hagytam síró embert magára. (Ha csak ő nem kérte.)

Elgyászoltam megint a testvérem leválását a fájdalmamról. Elgyászoltam a szüleimet, akiknek boldogtalanságban nem lehetek a férje és felesége mert önmagam őrületével játszok. Elgyászoltam az örökségem is, ami meggátol abban, hogy családom legyen és barátaim. Mindent látok kívülről és tudom hogy néz ez ki. Látom magamat is tehetetlenségemben. A szüleimnek saját fájdalmukkal kell megküzdeniük ma. A testvéremnek a saját családjával kell foglalkoznia. 

Senki házasságát nem tudtam megmenteni. Ezáltal saját magamat se tudtam megmenteni. A csomag meg csak görög tovább lefelé. Pattog, mint egy sáros labda, amit senki nem akar sokáig a kezében tartani. Nekem már csak azt kell megtanulni, hogy ne piszkoljak be vele olyanokat, akiket szeretek.

Loneliness

Ha előre tudom, hogy ilyen egyedül leszek, mire felnövök, alaposabban átgondolom a világra jövetelt.

Egyre nehezebb ébren maradnom

 Egyre nehezebb ébren maradnom. Egyre nehezebb az ágyból kisegítenem az élni akarást. 

Mindig egy szemhunyásra van a legnagyobb feladat; tovább menni, ahová már nem is akarok.

Kérni segítséget oda, ahol nem segít semmi.

De voltam már itt, tudom hogy nem igaz. Az örvény alján egy tézis vár, amit ha elhiszek, összekucorodva rámnehezedik ez a fekete súlyos nyomás, mint a Mariana-árok mélyén a biztos fulladás. 

Itt hűvös van és sötét. Idelenn süket vagyok, kihalt országok hullámzó iszapja leng körül. Reszket a lelkem, mert ha mindennap sírok, kimosom a száraz árkot a Duna parton és nem lesz rakpart, ami feltartson, nem lesz pillér ami elbírja hasztalan testem.

Miközben gyerekek kacarászva körbefutnak a halálra gondolok. Már nem is látom őket, életük kezdetén, mandulányi lehetőségük vadburjánzó erdők sokasága. Már a nyomott hűvös sötétségben vagyok. Kimegyek sírni, de nem szabad ezt sem. Nem ijeszthetek meg senkit. Apa utánam jön és megpróbál pillanatot találni a káoszban, nem hibáztatom, hogy nem sikerül. 

Próbálok neki szólni lentről. Apa! Segíts kérlek, fogd meg a kezem. Eléred? Az aprócska elhaló lélekhang nem jut fel a felszínre. Azt mondja, ne legyek szomorú. Nem vagyok egyedül, ők mindig itt vannak nekem. 

Apa! Anya! Itt vagyok a mélyben! És fázom...és egyre nehezebb ébren maradnom...

De nem hallanak. Amikor rájövök, hogy senki sem hall, nem erőlködöm többé, hogy tartsam a rámnehezedő víztömeget a mélyben. Mamára gondolok, aki rögtön papa temetése után megkérdezte tőlem, mennyi volt a temetés. Egész életében egyetlen egyszer megpróbálta kiszámolni a közelgő halála költségét, hogy azt ne nekünk kelljen kifizetni. 

Nekem is van egy borítékom mama. Valamit mégiscsak tanítottál nekem.

Búcsú ettől a rohadt szutykos okádék élettől a 33. Szülinapomon

 Megnyugtat ha folyton úgy csinálok, mint aki lezár, elenged, búcsúzkodik. Szomorú leszek tőle és ez a szomorúság olyan otthonos, hogy képtelen vagyok tőle megszabadulni. 

Viszlát élet! Nem voltam különösebben kiemelkedő semmiben. Nem voltam feltűnő tehetség és nem voltam sajnálni való lúzer sem. Értettem egyes dolgokat és még többet nem értettem. Szégyenkeztem amiért nem vagyok olyan, mint a többiek és lélekszakadva próbáltam megszabadulni attól a valakitől ,aki hasonlított mindenkire. Nem tudtam nemeket mondani, mikor bántottam és nem tudtam igent mondani, mikor szerettek. Hazudtam szépet, nyomorultat. Mondtam igazat, ha senki nem kérte. Megjegyeztem haszontalan dátumokat, elfelejtettem szeretteim születésnapját. Nem mertem kérni és nem tudtam megállni, hogy adjak. Hangos voltam a csöndben és néma volt a zajban. Se hasznos, se érdekes nem voltam. Nem tudok vezetni, veszekedni, verekedni. Nincs férjem, gyerekem, családom, kertes házam, zöld gyepem, hintaágyam, fagyasztóban wok zöldségem, szabad hazám. Nem tettem semmit, nem mentettem életet, engem sem mentett meg senki. Mielőtt meghaltam azt hittem mégis van valami csavar. Hogy majd beront valaki, aki azt mondja értékes vagyok, kéne még pár év. Pár év szomorúság - válaszolnám. De bombabiztos vagyok, pontosan tudom már melyik kábelt vágják el a filmben. 

Sokat sírtam. Nevettem is, csak azt sose egyedül. Sokat sírtam, mert az én dolgom, hogy sírjak. Különösen a szülinapomon, ami ékes bizonyítéka értéktelenségemnek. 

Nincs semmi csavar. Rendes lezárás sincs, olyan amit én írnék magamnak. Csak... Egyszercsak nem sírunk már többet és ez is elég.